Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Nagy Kázmér: Az időszerű Newman

Ugyanakkor mindent elkövetett, hogy a túlzók tervei ne sikerüljenek. Az akkori angol bíboros, Manning — aki korábban szintén anglikán pap volt — nyíltan hangoztatta például, hogy a tévedhetetlenség a mindenkori pápát minden — tehát nem csak hit és erkölcs dolgában tett ex cathedra kijelentésében megilleti. Newman világos logikával mutatott rá ennek az álláspontnak történelmi, teológiai és gyakorlati tarthatatlanságára.

Életének második felében, a többezer levélen kívül, két fő munkával örökítette meg a nevét. Az első az őt támadó és benne kételkedő köröknek szóló „Apológia", vallási fejlődésének leírása, amelyhez csak Szent Ágoston vallomásai hasonlíthatók mélységben, egyszerűségben és ma is modernként ható stílusában. A másik 1875-ben megjelent „levele" Norfolk hercegéhez címezve, de Gladstone volt miniszterelnöknek válaszul. Gladstone ugyanis a Vatikáni Zsinat után írt tanulmányában súlyos veszélyre hívta fel a figyelmet. Szerinte ezentúl a katolikusok minden ügyben követni fogják a pápát, tehát könnyen elképzelhető, hogy lojalitásuk megoszlik, sőt szembekerülnek az állam érdekeivel. A katolikusok tehát veszélyesek. Newman, aki tisztelte és szerette a mélyen keresztény (anglikán) Gladstone-t, nem akarta azzal megbántani, hogy egyenesen neki válaszol, hanem a fenti formát választva fejtette ki: mennyire alaptalan a félelem. Ezzel a levéllel egyúttal eloszlatta a vészfelhőket Rómában, ahol feljelentések és szándékos félremagyarázások alapján már azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy nyilvánosan elítélik. Akárcsak Döllingert, vagy sokkal később Prohászkát.

Amikor XIII. Leó került a pápai székbe, első dolga volt, hogy a 78 éves Newmant bíborossá kreálta. De miután Newman ragaszkodott a birminghami Oratóriumhoz, püspökké nem szentelték. „Egyszerű" pap maradt, a mások kedvéért néha magára öltött bíborosi díszben és a fekete reverendájához viselt bíborosi pileolussal.

Ez a cím és a későn, de mégis megérkezett elismerés aranyozta be életének utolsó évtizedét. Prófétai bátorsága tovább sugárzott, és a II. Vatikáni Zsinat szellemében, határozataiban teljesedett ki. A gyakorlati megvalósítás bizonyára még hosszú évtizedek, ha ugyan nem évszázadok feladata. S talán ezek a távlatok világosítják meg, miért és mennyiben jelentős ma is a birminghami oratoriánus-kardiinális.

A távlathoz: a múlt századi és szinte napjainkig nyúló háttérhez még annyit, hogy az 1864jben kiadott Syllabus többek között tévedésnek minősítette, ha valaki azt vallotta, hogy minden embernek szabadságában áll azt a vallást tartani, amit értelme világánál igaznak tart. Hasonlóképpen téves az a vélemény, miszerint komoly reményünk lehet azok üdvössége felől, akik nem tartoztak Krisztus igaz egyházához. A Syllabus tévedésnek nevezte azoknak a véleményét is, akik szerint az egyház nem használhat erőszakot, sem pedig közvetett vagy közvetlen világi hatalmat céljai elérésére. Tévedés az is (az 1864-es lista szerint), hogy az egyház és az állam szétválasztandó, vagy hogy nem felel meg korunk szellemének, hogy a katolikus vallás

48