Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Széneszi Miklós: Családegyház

vallom, nem keresem a szenvedést, a keresztet; sőt ha tudom, elkerülöm. Úgy látom, hogy kiváltságos életünk van, mivel Isten megkímélt nagyobb szenvedésektől, s remélem, hogy kegyelmével gyarapodásunkra használhatjuk fel ezt a sok érdemtelenül kapott jót (gyermekeink egészsége, kiegyensúlyozott anyagi helyzet stb.) Barátaink pedig az Egyház jelenléte az életemben: kisarjasztja bennem a vallásosságot, mint ezeket a gondolatokat is. Gondolkodásra, visszapillantásra kényszerít, s így javulásra, beismerésre. Talán nagyon is önző vagyok másokkal szemben. Mentségül azt hozom fel, hogy nincs időm. Valóban ne lenne? Az idő értékrend kérdése. S Krisztus az utóbbi hónapokban nem túl magasan állt értékskálámon. De ennek elismerése már egy lépést jelent; reméljük, a többi hiányzót is meg tudom tenni . . . “

„Nincs kétségünk, hogy a felelősséggel vállalt családi élet alkotja a keresztet a házastársak számára. Talán nem is annyira mint teher, hanem mint önátadás. A házasélet önzésünk legyőzését követeli, amit pedig mindegyikünk dédelgetve rejteget, s így önmagunk állandó feláldozását kívánja a másiknak. De ha mindez szeretetből történik, akkor a keresztnek nem lesz ólomsúlya, amit parancsszóra, kötelezettségből tűrünk; tudatosan vállalt önátadás mozzanata lesz. Krisztus szeretetből adta életét az emberiségért. Szeretetből mi is kivetkőzünk önmagunkból. Pedig nehezen tudjuk a „másikat“ (férjet, feleséget, gyermeket) önmagunk elé helyezni. Természetes hajlamunk, hogy saját cselekedeteinket értékeljük, s evvel gyakran az önsajnálkozás veszedelmes területére lépünk. Ez magával hozza a csalódást, a kiábrándulást. Igen nehéz önmagunkat felülmúlni, s a másikat tartani életcélunknak. Néha, amikor súlyos szenvedés (betegség, haláleset) kopogtat otthonunkban, épp a kereszt fűz minket össze, együtt hordozzuk. Annál a családnál pedig, ahoi még nem fordult elő nagyobb megpróbáltatás, a napi életben mutatkozik meg a türelem, lemondás. Az, aki megpróbáltatásokon ment keresztül, nagyobb lemondásra képes; más távlatból látja az életet. Szinte hihetetlen, micsoda arányokat vesznek fel a hozzánk tartozó dolgok. Azoktól, akik nagy veszteségeket szenvednek, kellene bölcsességet tanulnunk. — Célkitűzésünk, hogy gyermekeinket szeretetteljes türelemre tanítsuk. Nem könnyű, s bizonyos szempontból keresztnek lehet nevezni. Azt kívánja, hogy legyőzzük saját hibáinkat, szeretetlenségünket és türelmetlenségünket. Célkitűzésünk, hogy kézzel-lábbal küzdjünk annak a szeretetnek megőrzésén, amit már kiépítettünk magunk között; ezt nap mint nap gondoznunk kell, szünet nélkül, önmagunkból kivetkőzve, nyíltan és barátian kell, hogy a legjobb énünket adjuk a másiknak. Ez nehéz. De bízunk, hogy Krisztus példájára támaszkodva meg tudjuk valósítani eltökélt szándékunkat."

Családba születtünk, családban nevelkedünk, s ha pár évre „önállósítjuk" is magunkat, a dolgok rendje szerint a házassággal újra a családi élet körébe térünk vissza. Életünk nagy része tehát ennek az életformának kereteiben zajlik le. Mennyit kellene imádkoznunk, próbálkoznunk, hogy váljék meg44