Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Széneszi Miklós: Családegyház

életünk minden mozzanatában. Ez az újjáébredés épp akkor történt, amikor megismertem Jánost, későbbi férjemet. Isten irántunk való ingyenes szere- tetének felfedezése együtt haladt egy személy szeretetének csodálatos élményével. S ez az élmény egész más volt, mint az addigi felületes szerelmeskedések: csodálatosan komoly és mély. János meg én nap mint nap növekedtünk a hitben és egymás iránti szeretetünkben, míg az egyetem bevégzése után megesküdtünk. 14 év óta életünkben sohasem volt valami .rendkívüli“ esemény. Ki tudja, talán ezért nem is oly könnyű hűségesnek maradni választott és keresett életformánkhoz. Mi egyszerű, „hétköznapi" életet élünk, és ebben keressük a „nagy rendkívülit": élni Isten irántunk való szeretetét. Meglepő, hogy éppen legnehezebb körülményeink között — ilyen volt például, amikor igen szerettünk volna gyereket, de ez évekig váratott magára — éltünk legmelegebben egymással, próbáltuk legalább együtt átelmélkedni Isten akaratát velünk. Bármi is történt, soha nem hagytuk el hitünket és egymás iránti szeretetünket. Tudjuk, hogy felelősek vagyunk a másik lelki fejlődéséért; érezzük, hogy mihelyt egyikünk fáradt, petyhüdt, a másik mellette áll, figyelemmel kíséri és felkarolja, amikor erre alkalmas pillanat mutatkozik.

Megszokott, beidegzett magatartásunk segítség helyett azonban gyakran akadályozza a másik megértését, őszinte jóakaratának észrevevését. Sok jóindulatú próbálkozás megtörik azon, hogy a másik félig tudatos, akaratlan előítélettel viseltetik hitvestársával szemben. Éppen amikor a férj (vagy feleség) a legjobb szándékkal közeledik a másikhoz, ez félremagyarázza: „lám, már megint ezt akarja csinálni velem . . .", s ezzel a gondolattal csírájában fojtja el a kedvességet, kedvezni akarást. Hogy ebből a meddő körforgásból kiutat találjunk, egy harmadiknak kell segítségünkre jönnie. Krisztus Lelke lehet elsősorban ez a „harmadik" az életünkben. Legalább havonta, de ha lehet, hetenként leülünk, férj és feleség, vagy elsétálgatunk „hármasban“. Tudjuk, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, jelen van közöttünk. így az ó jelenlétében beszéljük meg egymáshoz, gyermekeinkhez való viszonyunkat, fontosabb problémáinkat. Az a tudat, hogy Krisztus áll mellettünk, megnyugtat és erőt ad nemcsak arra, hogy türelmesen végighallgassam a másikat, hanem arra is, hogy új szemszögből próbáljam megérteni mondanivalóját. A mindennap füsttől, koromtól szeny- nyezett levegőjéből fel kell emelkedni ózondús erdők közé, tiszta havasokra. Egész más világkép tárulhat fel így előttünk, szervezetünk megtisztulva reagál. Az ö személye előtti találkozás sokszor friss vérkeringést hoz egymáshoz való viszonyunkba. — Néha azonban még így sem tudunk a berög- zött, egyéni szűk látókörön felülemelkedni. Ezért „családközileg" is elmondjuk egymásnak, hogyan telt el az idő utolsó találkozásunk óta. Mialatt vacsorázunk, elbeszélgetünk, milyen örömeink és nehézségeink voltak. Gyakran megesik, hogy a férj és feleség közötti feszültség épp ilyenkor hidalódik át. Ha ketten vagy hárman is mondják: „Te Jóska" vagy „Te Mária, nem veszed észre, hogy .kezeled' Máriát (Jóskát) . . . nem látod, hogy jót akar neked?" — az talán hatásosabb. Lehet, hogy az adott pillanatban nem könnyű ezt elfogadni. De mivel tudjuk, hogy a többiek jóakaróink, s mivel már mi is adtunk hasonló jótanácsot másoknak, hamarosan magunkhoz térünk, és képesek leszünk arra, amire eddig nem éreztünk erőt.

42