Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Lelóczky Gyula: A dolgos ember imája

szomorkodni, hogy a világ annyira elhagyta Istent, hogy látszólag ö is elhagyta azt;

olyan imát eszelni ki, amely nem választ el bennünket a világtól, és olyan módját a munkának, amely nem idegenít el Istentől."

Feladatunk tehát az, hogy a világ zajában éljük tovább az Egyház örök szemlélődő küldetését, s így egyszerű jelenlétünk által imánk kovászként járja át az egész emberi közösséget. A csend és a teremtményektől való távoliét értékét a modern élet nyüzsgésében, gyárak morajában, utcák lüktető forgatagában kell felfedeznünk és szívünkben hordoznunk, anélkül, hogy dolgozó testvéreinket elhagynánk.

De azt is meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy ezt a paradoxont megélni kínnal, szenvedéssel jár. Az Isten és az emberek szeretése utáni kettős éhség, kettős honvágy feszültséget okoz bensőnkben, és ez időnként fájdalommá fokozódhat, annyira, hogy a hit embere úgy érzi, kettészakad at ég és föld két irányban való húzása következtében. De ez normális tünet, és csak annak a jele, hogy fenntartás nélkül odaadtuk magunkat küldetésünknek. „Az Úr vágyat önt belénk magány és csend után, s aztán megtagadja azt tőlünk. Kegyetlen játékot űz tán velünk csupán? Nem, nem. Még ha ezek a vágyak nem is teljesülnek úgy, ahogy mi szeretnénk, azért nem hiábavalóak. Ezek biztosítják, hogy tevékenységünk ne váljék üres kapkodássá, lelket ad neki, lendületet, igazi eredményességet, amely belülről forrásozik. Jaj azoknak a tevékeny lelkeknek, akikben nincs meg jövésük-menésük közben ez a nagyszerű nyugtalanság, — amely csak akkor Istentől való, ha nem tesz bennünket kevésbé készségessé napi feladataink elvégzésére“ (Albert Peyriguére}.

Ez a két irányba húzó feszültség átjárja egész egzisztenciánkat. Az ima emberének éppen ez a két világban való jelenlét az ismertető jele, ami azonban további fájdalmas tapasztalatokat is kell, hogy jelentsen számára. Életünknek, életirányunknak ez a kettőssége ugyanis bizonyos értelemben elválaszt minket a többi embertől, idegenné tesz embertársaink között, legalábbis azok számára, akik nem birtokolják a másik világ vízióját. Munkatársainkhoz és mindazokhoz, akikkel napjaink összehoznak, egyszerre nagyon közel és tőlük nagyon távol érezzük magunkat. Elszigeteltséget érzünk és tehetetlenséget, hogy nem tudjuk közölni testvéreinkkel a látomást, amit éppen irántuk való szeretetünk vágyna továbbadni. De súlyos hiba lenne megpróbálni, hogy kiküszöböljük ezt az érzést vagy annak következményeit. Mert azon a napon, amelyen megszűnünk bizonyos fokig probléma lenni az emberek számára, azon a napon azt is elmondhatjuk, hogy megszűntünk a Nagy Ismeretlennek jelenlétét hordozni közöttük, s nem vagyunk többé a Világosság és Élet tanúi számukra. Ezzel szemben ha megvan bennünk a szeretet igazi teljessége minden egyes ember iránt, semmitől sem kell félnünk. Embertársaink nem tudják nem szeretni a misztériumot, amelyet bennünk éreznek, mert egyúttal azt is megértik, hogy ez a forrása szeretőiünknek, amely kinyúl feléjük és vonzóerőt gyakorol rájuk.

10