Szolgálat 28. (1975)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Miért nem tetszik az aszkézis?

kísérlete arra, hogy a múlandóság sodrából jövőbe mentse azt a „jó illatot", azt a „dallamot“ („életeddel dalolj“, mondotta Szent Ágoston), amely elbűvölte a tanítványokat mesterükben.

Sok mai embernek az a nehézsége, hogy az aszkézist csak könyvekből, vagy csak papírízű oktatásokból ismeri. A nemhivők között elszigetelten élő, vagy a fakó nagy-közösségben névtelenül eltűnő keresztény nem ismer élő mestereket, vonzó közösségeket, ahol a szemével láthatná, kezével illethetné, hogy milyen édes a keresztre feszített Isten, és milyen biztosan vezet az aszkézis útja ehhez az eleven, vonzó, meleg, üdvözítő Istenhez. Egyik-másik idősebb olvasónk talán még emlékezik, hogyan élte meg Babits Mihály kétségtelenül igen jóindulatú felesége az elintézményesedett aszkézis- sel való találkozását: „Mormogó igék kriptalélegzete borzasztja szívem ... Jézus! te eleven voltál! valóság voltál! holt rózsafűzér avas imáját ne kívánd tőlem! virágzó eleven szívedbe fogódzom, Jézus!“ (Török Sophie, Szigeti kápolnában.)

1. — Feltételezzük, hogy mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy aszkézis nélkül nincsen keresztény élet.

Természetes dolog, hogy a kereszténység lényege a szeretet (az Isten szeretete, és az Istennel együtt a felebarát iránt megélt szeretet). De lehetetlen dolog a mindennapi életben esetről esetre „kitalálni", milyen magatartást követel tőlünk a szeretet az egyes helyzetekben, az egyes személyek és csoportok egymással ellentétes érdekei között: szükségünk van tevékenységmintákra, eljárási modellekre, amelyeket a helyzet követelményei szerint szinte reflexmozdulat módjára alkalmazhatunk; ezeket a „sablonokat“ pedig az aszkézis terjeszti elő. Belső életünkben számtalan ösztönös, többé- kevésbé tudatos hajlam tusakodik egymással (Gál 5,16-24): hogyan tudnánk megítélni, hogy mi a Szentlélek gyümölcse, mi az önszeretet önző sugal- mazása, ha az aszkézis nem tanított volna meg bennünket arra, hogy óvatos önvizsgálás útján keressük magunkban az Isten akaratát? Nem követhetjük Krisztust, ha kibúvunk a keresztje alól, de csak úgy tudjuk szabad szívvel váltunkra venni a mindennapi életben szakadatlanul adódó kisebb-nagyobb kereszteket, ha az aszkézis megtapasztaltatta velünk, hogy édes az Úr, akit választunk, és hogy az ő békéjével összehasonlításra sem érdemes az ideigva- ló előny, amit az ő ösvényétől elágazó széles út ígér nekünk.

2. — Ebben a távlatban nem nagyon lesújtó, pesszimista látványt nyújt az aszkézist ellenszenvessé tevő nehézségek hosszú sora?

Egyáltalán nem, sőt éppen ezeknek a nehézségeknek a tárgyilagos tudatosítása szabadít meg bennünket a legkínosabb gátlásoktól. Mert hogy az aszkézis nem tetszik, azt mindenki önmagán tapasztalja. Az volna a baj, ha azért nem tetszene, mert alkatilag alkalmatlanok volnánk a gyakorlására (mint az „anyagi emberek“, akikről a gnosztikusok hajdán azt gondolták, hogy alkalmatlanok a lelki életre), vagy ha a bennünk lakó rossz elrekesztette

8