Szolgálat 28. (1975)

Az egyház szava - Az ember joga az élethez és az eutanázia (Német püspöki kar)

jogrend alappillérét, azt fii, hogy egy ember sem rendelkezhet egy másik életéről. Ezen az a követelmény sem változtat, hogy a beavatkozás csak a súlyos beteg tudtával és kívánságára történhessék.

Azt sem lehet kifogásul felhozni, hogy csak fokozati különbség áll fenn a rendkívüli orvosi eszközökről való lemondás és a halált hozó injekció beadása, egy nagy vagy egy még valamivel nagyobb adag fájdalomcsillapító között. Lényeges különbség, hogy valakit hagyunk meghalni, vagy pedig megöljük, nem az számít, milyen adag fájdalomcsillapítót alkalmazunk.

A „Ne ölj“ parancsa az emberi élet minden szakaszára érvényes. Ezért nem csalhat meg az eutanázia fogalma: az élet minden idő előtti lezárása emberölés, és így vét Isten törvénye és az emberség ellen. De vét jogrendünk alapelvei ellen is. [A püspökök itt hivatkoznak a szövetségi közigazgatási bíróság egy 1964.jan.16d ítéletére az elmebetegek megölésével kapcsolatban.]

Azok, akik a kívánságra történő ölés büntetlenségét akarják elérni, az alkotmányban biztosított lelkiismereti szabadságra hivatkoznak, az egyháznak pedig szemére vetik, hogy nem elég türelmes egy világnézeti kisebbség irányában. De a lelkiismereti szabadság nem jelenti azt, hogy a lelkiismeret nincs valami értékrendhez kötve. Az egyes embernek — mint ahogy az alkotmány 2. cikkelye is megállapítja — csak annyiban van joga személyiségének szabad kibontakoztatására, amennyiben ezzel nem sérti mások jogait, és nem vét az alkotmányos rend vagy az erkölcsi törvény ellen. A tapasztalat azt mutatja: elég egyetlenegy rés az emberi élet tiszteletének alapmagatartásában, hogy utat nyisson az embertelenség lavinájának. Nagyon komolyan kell vennünk az eutanázia problémáját, és nem szabad engednünk, hogy a közvélemény ártalmatlannak tartsa, sem hogy egyesek vagy bizonyos csoportok ismét az emberségesség jelszavával lépjenek fel ott, ahol a valóságban az embervolt bomlasztásáról van szó. Az erkölcsi és jogi tudat minden lazulása a kérdés terén messzemenő következményekkel járna.

E következmények mindenekelőtt a betegeket sújtanák. A kívánsághalál igazolására hivatott megokolás, ti. a fájdalom és a gyógyíthatatlan betegség, nagyon hamar kitágulna, magában foglalva a reménytelenség érzelmi állapotát. A súlyos betegnek nem egyszer az a vágya: vessenek véget reménytelennek érzett állapotának. Innét azután már csak egy kicsi lépés, hogy a lelki betegnek olyan „jogot“ tulajdonítsunk, amellyel elhamarkodott cselekvésében élni is fog. Tudjuk, hogy emberek látszólag kiúttalan helyzetben nem becsülik többé életüket, de ismét csüggenek rajta, mihelyt mégis kijutottak ebből a helyzetből. Persze azok számára, akiknek halál utáni „vágyát" a társadalom ilyen esetben teljesítette volna, nem lenne többé holnap, nem lenne új lehetőség életre, boldogságra. Hol húzódik hát a felelős és felelőtlen eutanázia határa? Nincs ilyen határ!

Az eutanázia elviselhetetlenül megterhelné az orvos és az ápolószemélyzet lelkiismeretét is, s gyökerestül megváltoztatná orvos és beteg viszonyát. Az orvosi cselekvés legfőbb parancsa az egészség fenntartása és helyreál60