Szolgálat 28. (1975)

Tanulmányok - Franz Löwenstein: Krisztus megismerése az evangéliumokból

urak összedugják a fejüket és susmognak: „Ha ez próféta volna, tudná, miféle asszony ez itt, aki hozzányúl.“ Tényleg, ez az asszony nagy zavarba hozta az Urat, lehetetlenül viselkedett. De Krisztus fedezi az asszonyt, megszégyeníti ezeket az urakat az első helyekről szóló példabeszéddel, a nőt pedig védelmébe veszi: mert nagyon szeretett, nagy bűnei bocsánatot nyernek.

Még egy jelenet. Egy átimádkozott éjszaka után az Úr Salamon tornácára megy tanítani. Nagy embertömeg hallgatja. Egyszerre megzavarják. Egy csomó kiabáló, hadonászó keleti jön föl a templomlépcsőn csörtetve az Úrhoz. Itt szétválik a csoport, és a középen áll egy asszony, sápadtan, ziláltan, egész testében reszketve. Egy farizeus előreugorva kiáltja: „Uram, ezt az asszonyt házasságtörésen értük; Mózes törvénye előírja, hogy az ilyeneket halálra kell kövezni. Mit mondsz te erről?" Az egész visszataszító jelenetet csak azért rendezték, hogy az Urat zavarba hozzák. Tudják, nem fogja megengedni, hogy a törvény szigorát alkalmazzák ezzel az asszonnyal szemben, és így rajtakaphatják, hogy megveti a mózesi törvényt. De megint nem akar sikerülni a dolog. Az Úr szórakozottnak látszik, lehajol és a homokba ír. Jeremiás könyvében fordul elő, hogy az istentelenek neve a homokba lesz írva, és az első szél elfújja. Aztán felegyenesedik az Úr, szórakozottan elnéz az emberek feje fölött, és azt mondja: „Az dobja rá közületek az első követ, akinek nincs bűne." Azután lehajol és tovább ír. Érezni lehet az evangélista örömét, ahogy leírja: „És egyik a másik után eloldalgott, kezdve a legidősebbeken." Mind elmentek, csak az asszony marad ott egyedül. Bűnt követett el, és bűnét a nyilvánosság elé ráncigálták a legborzalmasabb módon. És most itt áll egyedül Isten Szentje előtt. Mit fog az mondani neki? Az Úr másodszor is fölegyenesedik, ránéz az asszonyra, és azt mondja: „Hol vannak, akik vádoltak? Senki sem ítélt el?" — „Nem Uram, senki." — „Akkor én sem ítéllek el, menj és többé ne vétkezz." Nem tudom mi szebb, az-e, ahogy az Úr visszaadja a szabadságát ennek a szegény teremtménynek, vagy az, ahogy atyaién és aggódva beszél hozzá: De most aztán kislányom, most aztán már nem vétkezhetsz többé.

Kérdezhetjük-e még ezek után: szerették-e a tanítványok az Urat, lelkesedtek-e érte? Pedig még mindig hiányzik egy vonás, hogy teljes legyen az Úr képe. Az apostolok szíve kezdetben, amikor rátaláltak, tele volt örömmel, hogy ez a nagy ember, ez a próféta, vagy tán a Messiás maga, ilyen bizalmas velük, hogy mellette mehetnek, vele ehetnek, kérdezgethetik mindenről, ami a szívükön feküdt. De aztán jön még valami. Ezt a meghitt alakot elárasztja valami, ami olyan nagy, hogy néha félelem fogja el őket. Hallottuk, ahogy mondták: „Kicsoda ez, hogy még a vihar és a hullámok is engedelmeskednek neki?" Hogy így rendelkezik a természeti hatalmak felett, hogy csodákat tesz, nem egyszer-másszor, miint a próféták, nem Isten hatalmával és erejével küszködve, hanem teljesen szabadon. És bár roppant szerény — néha olyan dolgokat mond, amit nem képesek fölfogni. Hogy mondhatja egy ember: „Aki atyját és anyját jobban szereti nálam, nem méltó hozzám?" Hogy kívánhatja,

29