Szolgálat 28. (1975)
Tanulmányok - Franz Löwenstein: Krisztus megismerése az evangéliumokból
mulasztja el az Úr kicsinyhitűnek nevezni, teljes szigorral megfeddeni és rendreutasítani őket. De ez a keménység valójában mégsem riasztó: olyan, mint a friss szél, amelyik lesodorja az elszáradt ágakat, vagy mint a hideg zuhany: nem kellemes, de olyan jót tesz az embernek, tisztít. Aztán Krisztus és ellenségei. Ezek az ellenségek: írástudók, farizeusok, papok, szóval afféle egyházi emberek, akikkel nem jó egy tálból cseresznyézni. Egyszersmind az ország hatalmasai is, mert a római helytartó rendes körülmények között alig lép előtérbe. Valójában ők az uralkodó réteg. És hogy lép Krisztus ezek elé az emberek elé? Meglepő, hogy ezek a furcsán kificamodott, megmerevedett emberek milyen gyorsan kiszimatolják Krisztusban az ellenséget a maguk vallásos buzgóságában, amelyik valahogyan mégis olyan hamis. Ö pedig olyan egyszerű, hogy azt mondhatja: „ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem juthattok be Isten országába." Azt állíthatja magáról: „Én vagyok az igazság" és „melyiktek vádolhat engem bűnről?" De amiint egy beteg meggyógyításáról vagy tanítványai védelméről van szó, tekintet nélkül félretol minden barrikádot, amit ezek a papi emberek mindenféle vacakból fölépítettek maguknak. Milyen céltudatosan dönti romba egész erkölcsi kazuisztikájukat, amely szerint a templom tulajdonának védelme ürügyén el lehet mulasztani a szülők iránti szeretet kötelességét (Mt.15,5)! Ezek természetüknek megfelelően nem állnak ki szemtől szembe ellene. Jelszavakat dobnak be a köztudatba, ha még oly butákat is. Belzebub, az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Aztán összeülnek fél éjjelekre, fecsegnek és fontolgatnak, míg csak ki nem találnak egy olyan kérdést, hogy biztosak lehetnek: akár így válaszol, akár úgy, megfogták. Aztán jönnek: „Mester, tudjuk, hogy egyenes vagy és nem félsz senki emberfiától, mondd meg nekünk, szabad-e adót fizetni a császárnak“ — és várakoznak. Ha azt mondja: szabad, elrontotta dolgát a népnél, ha azt mondja, nem szabad, hát akkor csak a legközelebbi római rendőrt kell hívni. Élvezet nézni, ahogy az Úr egy kézmozdulattal szétszakítja az egész hálót ezeknél a kérdéseknél, mindig újra, valahányszor fölállítják a csapdát — majdnem húszat említ az újszövetség. És ellenségei csak állnak, és nem tudják, hogy-hogy nekik nem jutott ez a válasz mindjárt az eszükbe. Akkor aztán nekik megy. Szembe támadja őket, olyan keményen, hogy elcsodálkozunk. Az összegyűlt klérus előtt azt mondja: „Viperafajzat! Olyanok vagytok, mint a meszelt sírok, kívülről frissen meszelve, belül rothadó csontok.“ Azután lerombolja erkölcsi építményeiket, egyiket a másik után. (Máténál egész fejezet ez.) Azt mondja: „Jaj nektek farizeusok!“ és semmit sem kímél, ami drága nekik, úgy, hogy a tanítványok megdöbbenve kérdezik: „Uram, tudod, hogy a farizeusok dühöngnek rád?“ Ó persze, nagyon is jól tudja. És mindennek ellenére nem olyan mindez, mintha gyűlölné őket, hanem mintha erős kézzel akarná kihúzni őket a mocsárból, vagy fölszakítani a kérget, ami mögött megfulladnak. Még van egy fejezet, ahol az Úr királyi magatartása minden másnál jobban szembetűnik: a szenvedés története. Ha ofyan emberek, akik eddig köztiszteletben álltak, hirtelen elvesztik a szerencse kegyét, gyakran 24
