Szolgálat 28. (1975)
Tanulmányok - Mihályi Gilbert: Az aszkézis és a mai ember
Tegnapi gyakorlatok Jól emlékszem: amikor az én nemzedékem növekedett fel, az átlagember abban a meggyőződésben élt, hogy az aszkézis a kolostorok lakóinak való, és a világii hívőnek csak néha-néha, időszakosan kell megízlelnie. Például szülővárosomban a legtöbben csodálták a Kálvária kolostorában élő sarutlan kármeliita nővéreket, mert azok szigorú életet éltek: imádságban, virrasztásban, hallgatásban és kenyéren-vizen böjtöléssel töltötték napjaikat. „Ez csak a kiváltságosoknak való — mondta a nép —, a mi életünk egészen más, mi nem tudjuk utánozni őket.“ Amikor azonban eljött ádvent vagy nagyböjt szent időszaka, akkor a hívek is igyekeztek az aszkézisbe belekóstolni. De mihelyt elmúltak a szent idők, azonnal abba is hagyták, mintha úgy lehetne kezelni az aszkézist, mint a télikabátot vagy a fürdőruhát, amit egy-egy szezonban előveszünk és használunk. Az is szemembe ötlött, hogy az aszkézist majdnem kizárólag testi szigorral és fizikai lemondással azonosították. Az Egyház hivatalosan előírt böjtjei, önmegtagadásai, pl. pénteken a hústilalom, ádventben-nagyböjtben a tánctila- lom, mind azt a tudatot oltották belénk, hogy a keresztény aszkézis főleg a test sanyargatásában áll. Nem hiába állították elénk példának a vezeklőzsákba öltözött, ciliciumot hordó, önmagukat elfalazó, hallgatásba burkolódzó és a világtól elzárkózó szenteket. Igen sokszor a keresztény aszkézis rutinná, személytelen gyakorlattá vált. Vegyük pl. a pénteki megtartóztatást. Meg' kell vallanom, hogy gimnáziumi éveim alatt alig gondoltam pénteken az aszkézisre. Húst természetesen nem ettem, mert katolikus családunkban nem volt hús ezen a napon, de helyette volt más, amit éppúgy szerettem. A csere nem volt áldozat, s így nem is volt aszkézis. Később a szerzetházban is mások gondoskodtak arról, hogy pénteken hús ne kerüljön az asztalra, és a finom hústalan ebédet éppoly jóízűen elköltöttük, mint akármilyen más húsos ebédet. A hús tehát egyáltalán nem hiányzott, péntek nem jelentett különösebb áldozatot, s így nem számíthatott a keresztény lelkiséget tápláló aszkézisnek. Rutinos és személytelen gyakorlattá vált. Fakírsággá is elfajult az aszkéziis. Amikor beléptem a szerzetbe, a lelépő noviciusmester volt velünk a beöltözés napjáig, miikor az újonnan kinevezett magiszter átvette hivatalát. E pár nap alatt egyszer levitt bennünket az apátság kertjébe, ahol a szúnyogok annyira elleptek, hogy alig bírtam hadonászva megvédeni magamat csípéseiktől. Ez azonban nem tetszett az elhelyezett noviciusmesternek. Rám is szólt figyelmeztetve, hogy ha valaki szerzetes akar lenni, akkor nem szabad ilyen kényesnek lennie. Én mint fiatalember meghökkentem ezen a furcsa viselkedésen, és magamban kétségbe vontam, hogy a keresztény lelkiség nevében a szúnyogcsípéseket el kell tűrni. Csak az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy pár nap múlva ez az elöljáró eltávozik. Az új magiszternek meg a szúnyogcsípés ép|i oly kellemetlen volt, mint nekem. 12
