Szolgálat 27. (1975)
Máriaföldi Ödön: Lourdes lelke - Lourdes-i zarándokok beszámolóiból
sapka jelezte, hogy nem közkatona Isten Egyházában. És ahogy ott végigtapogatták a sziklát és gyertyát gyújtottak, abból lehetett látni, hogy az emberek otthon vannak Édesanyjuknál. Csodát nem láttam, de ami ott abban a kis barlangban lefolyt, beszédesebb volt minden csodánál. A gyertyás körmenetben kb. 200 000 ember énekelte az Ave Máriát. Olyan volt, mint hogyha kicsiben az emberiség vándorolna az ég felé. A X. Pius bazilikában apró magyar csoport gyülekezett meghitten az oltár köré, — de mire áldozásra került a sor, már egész sereg ment az áldoztató rácshoz. A keresztút járása egy tömeg kiáltása volt az ég felé. Mindenki odavitte kis keresztjét Krisztus megváltó keresztje mellé, szíve vére beleömlött az ő kifolyt vérébe. + Mielőtt Dél-Franciaországból elindultunk volna Lourdes-ba, egy sebészfőorvos — nem tudta, hová megyünk — arról beszélt nekünk, hogyan gyógyult meg egy betege rövid idővel azelőtt Lourdes-ban. „Ha nem kezeltem volna évekig, és nem mentek volna át a röntgenleletei a kezemen, nem hinném el, hogy ugyanaz, aki előttem áll teljesen gyógyultan.“ összenéztünk az urammal: Micsoda élmények várnak ránk! — gondoltuk mind a ketten. Aztán egy ragyogó őszi napon ott szorongtunk, turistákkal és zarándokokkal vegyesen a vonaton, amelynek az ablakából a Pireneusok hófedte tetejét láttuk és a gyönyörű rozsdaszínben pompázó erdőket. Lourdes-ba megérkezve rögtön a grottához indultunk. Éppen egy olasz katona-zarándokcsoport vonult fel, a zenekar nagy csinnadrattával előttünk masírozott. Egy óriási koszorút vittek, amelyen olasz nemzetiszínű szalag díszlett. A szél megfordította a szalagot, és piros-fehér-zöld lett belőle. Erre megint összemosolyogtunk. Aztán elgondolkodtam: arra gondoltam, hogy most mit is fogok kérni, ügy éreztem magam, mint a kisgyerek karácsony előtt: izgatottan vártam, hogy most fog fölpattanni Isten ajtaja, és szinte kívánság- listát állítottam össze magamnak, azoknak, akiket szeretek, élőknek és holtaknak. Miért is ne kapnám meg mindezt, hiszen hittel kérem Istentől! Megérkeztünk a grottához, és imádkoztunk egymás mellett térdelve. Hirtelen valami nagyon meleg érzés öntött el: mintha egy puha fészekben volnánk. Egyszerre fájdalom és boldogság. Mintha kiléptem volna egy hegyoromra, és valami nagy, szabad szél fújt volna körülöttem. És hirtelen olyan nevetségesnek éreztem a kívánságlistámat. Jöttek közben mások is: a betegek imaórája következett, hoztak tolókocsiban bénákat, sántákat, nyomorultakat, épeket. Elkezdődött az ima, a refrénje mindig ez volt: „Uram, ha Te akarod, meggyógyíthatsz engem!“ Ez fogott meg a legjobban. Tulajdonképpen a Getszemáni-beli imához volt hasonló: „Uram, ha lehetséges ... de azért ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.“ És ezt betegek százai imádkozták egyszerre. Ez a közös ima valahogy belevont az emberek közösségbe: úgy éreztem, nem is tudok már csak magam imádkozni, hanem valami kényszerít, hogy fonódjak bele ebbe az imába, és velük együtt könyörögjek én is. Akkor megéreztem: nem arról van szó, hogy az én kívánságaim teljesedjenek, hanem az Isten irányomban érzett kívánságainak kell teljesednie. Az ő teremtői gondolatát kellene meglátnom magamra vonatkozólag. És ráeszméltem egy óriási szívdobbanással, hogy ezt csak Krisztussal tudom megvalósítani, csak Vele kiegészülve tudok az az ember lenni, akinek Isten elgondolt. És akkor az egész csodaproblémát olyan hallatlanul egyszerűnek és magától értetődőnek éreztem. Ha az szolgál Isten 4 49
