Szolgálat 27. (1975)
Farkasfalvy Dénes: A zsinat tanítása Szűz Máriáról
szó szűzi születésről: íz 7,14 nem szűzről, hanem csak fiatal lányról beszél. A biblikus tudományoknak ezek a „kijózanító“ ellenvetései hamar meggyőzték a mariológusokat, hogy a biblikus megújulástól nem sok biztatást várhatnak munkájukhoz. Másrészt a biblikusok könnyen arra a meggyőződésre jutottak, hogy a mariológia zsákutcában van, és spekulációit nem lehet tudományos szinten komolyan venni. Szerencsére a biblikus megújulás túljutott ezen a negatív szerepen, és éppen a zsinatot megelőző évtizedben egy pozitív biblikus mariológia körvonalai kezdtek kibontakozni. Különösen Szent Lukács és Szent János írásainak alaposabb vizsgálata segített abban, hogy a Szent Szűz üdvtörténeti helyét és a róla szóló kinyilatkoztatott tanítást sikerüljön kritikailag megbízható alapon és a biblikus szövegek igazi távlatai szerint tárgyalni. E téren fontos állomást jelentett René Lau- rentin könyve a Lukács-evangélium első két fejezetéről (Structure et théologie de Luc /-//, Paris 1957), valamint André Feuillet cikksorozata Szent János evangéliumáról és a Jelenések könyvéről (összegyűjtött kiadás: Etudes johanniques, Paris 1962). A megújuló biblikus teológia egyre-másra fedezte fel azokat a fontos üdvtörténeti témákat és szimbólumokat, amelyek a Szűzanya szentírási alakját körülveszik. A kutatások megmutatták, hogy Mária Lukácsnál mint „Sión lánya“, mint Izrael megszemélyesítője és az ószövetség összegezője jelenik meg. Gábor angyal köszöntése ebben a távlatban az emberiségnek szánt kegyelmek teljességét hirdeti. (A „gratia plena“ kifejezés — ha nyelvtanilag nem is pontos — a teljes teológiai háttér birtokában szerencsés, kifejező.) Ugyanakkor a János-evangéliumban Jézus anyja mint az Egyház és a megváltott emberiség szimbóluma lép elénk. A Szentírás a Szűzanyáról általában nem életrajzi adatok szűkszavú töredékeit közli, hanem gazdag tartalmú, rövid, de jelképekben és alkalmazásokban bővelkedő tanítást tár elénk. Ez a biblikus mariológia lett a zsinat szövegének egyik legfontosabb forrásává. 3. A hagyomány szerepe a mariológiában Köztudomású, hogy a hagyomány mindig nagy szerepet játszott a katolikus mariológiában. A protestánsokkal való viták során nem egyszer úgy tűnt, mintha a felek a szentírás és a hagyomány szempontjait állítanák egymással szembe. A zsinatot megelőző teológiai megújulásban azonban ez a kérdés is új megvilágítást kapott. A patrisztikus megújulás, amit talán legjobban a Sources Chrétien- nes nevű francia szövegkiadás kötetei képviselnek, kezdte fölfedezni a hagyománynak azokat a rétegeit is, amelyeket a mariológusok időközben szem elől tévesztettek, vagy csak felszínesen ismertek. A patrisztikus hagyomány új, teljesebb megértése megjelenik már abban a mariológiai tanulmánygyűjteményben, amit du Manoir szerkesztésében 12
