Szolgálat 26. (1975)
Halottaink - Ohmüllner Márton (Galamb I.)
szabadságát is, Szent Ignác imája szerint, nagyon apróra, pontosan, menetrend szerint, mint egy hűséges kis mozdony. 1972.aug.16-án találkoztam vele utoljára Keszthelyen. Segített, míg előkészültem a misére, és pár perces beszélgetés után utoljára köszöntem el tőle idelenn. Éppen két évre rá, 1974.aug. 17-én, szombati napon történt halálos végű balesete. Kora reggel, miséje előtt felment az újítás alatt álló templomban az állványzatra. Visszainduláskor egy léc eltört vagy kiszakadt, s a következő pillanatban a templom kőpadozatán feküdt a törött lécet szorongatva kezében, láb- és bordatöréssel, gerinc-, csigolya- és keresztcsonttöréssel, agyrázkódással. 9 heti kínos szenvedés következett. A felfekvés miatt pusztuló bőrét akárhányszor eleven húsáról csipegették le. Végül is általános vérmérgezést kapott gennyes agyhártyagyulladással, s ez okozta halálát okt. 19-én, 64. életévében. Temetéséről írja valaki: „Ragyogó őszi nap, virággal, megindult emberekkel tele a temető. Úgy siratta mindenki azt a csöpp kis embert, hogy csak most látszott meg, a szívekben mekkora nyoma maradt.“ Halála után egy társaságban az életről és boldogságról beszélgettek. Egyik azt mondta: „Csak egészség legyen, az adja az élet boldogságát.“ Egy másik: „A szenvedés is adhat boldogságot.“ És a harmadik: „Meg vagyok győződve róla, hogy Sass Imre a legnagyobb szenvedések közepette boldog volt. Néha szinte érezni lehetett.“ Békési István OHMOLLNER MÁRTON (1897— 1975) Mint a kispapok spirituálisa, életpéldájával nevelte a klérust 12 éven át Székesfehérvárott, Szent István városában. A jelenlegi papságnak mintegy fele az ő keze alatt nőtt. Lelkes, apostolkodó, imádkozó, engesztelő, életszentségre törekvő papokat igyekezett nevelni. Született Torbágyon, egyszerű földműves családból 1897.okt.17-én. Az első világháborúban katona és fogoly is volt négy évig. A fogságban határozta el, hogy pap lesz. Hazatérve Prohászka Ottokár vette fel a székesfehérvári kispapok sorába. Fölszentelése után vidéken volt plébános, majd 1939-51-ig, mint említettük, szemináriumi spirituális. 1964-ben vonult nyugalomba betegsége miatt a székesfehérvári papi otthonba. De nyugdíjas éveit sem pihenésre használta, hanem erőteljes lelkipásztori munkára. Állandó napirendje volt: hajnali 3 órakor kelt fel. Egész napját Isten dicsőségére ajánlotta. Már 5 órakor a templomban volt, és 5-10-ig gyóntatott. Aki egyszer nála gyónt, soha nem hagyta el. 11 éven át, élete utolsó napjáig folytatta ezt az önként vállalt, fáradhatatlan munkáját. „Márton atya mindenünk volt nekünk" — mondja az az emlékképecske, amelyet hálás tisztelői adtak ki halála után. Rengetegét imádkozott és vezekelt is gyónógyermekeiért, a bűnösökért, a hívek szándékaira és Jézus Szíve szerinti buzgó, jó papokért és papi hivatásokért. Szerény, igénytelen, szegény volt egész életében. Kiosztotta szerény holmiját is a szegényeknek. Betegek, öregek iránt nagy részvéttel tudott lenni. Segítette, vigasztalta őket. Akik betegség miatt nem tudtak eljönni a templomba, azokat gyakran házukban kereste fel, és ott gyóntatta, áldoztatta meg. Súlyos betegségét türelemmel viselte. A betegek szentségével megerősítve hunyt el 1975.jan.9-én. Jan.16-án a szemináriumi templomban koncelebrációs szentmisét mutattak be érte, ezután délben volt temetése. Minthogy lelkipásztori munkájának java részét Székesfehérvárott végezte, ide is temették a szemináriumi templom kriptájába. Búcsúszavai ezek voltak: „Számomra az élet Krisztus, a halál rfyereség!" — „Légy hűséges mindhalálig, neked adom az élet koronáját!“ Galamb Imre ny. plébános, tanítványa 92
