Szolgálat 25. (1975)
Halottaink - Perényi József SJ (Békési István)
nagy műveltsége volt, irodalomról, biológiáról, botanikáról egyformán sokat tudott. Maga is írt verseket, de ezeket ritkán mondta el. Magáról általában keveset beszélt. Annál melegebb érdeklődéssel fordult hívei felé. Látogatta őket, ünnepeken megáldotta a családot, a házat, és igyekezett gondjaikon, bajaikon segíteni. És nemcsak szavakkal. Sokszor velük szüretelte a fekete ribizlit, vagy más házi munkában segített. Olyan barátja volt a híveinek, akit mindig vártak, s akihez nagyon ragaszkodtak. Könyveket adott olvsni, jótanácsokkal látta el a rászorulókat. Zsibó mellett a környező falvakban is ő misézett. Mindenütt nagyon szerették. Az egyházmegye papságának elismerő tiszteletét és barátságát is élvezte szeretet- reméltósága és szerénysége miatt. Nagyon szerette a természetet, a kirándulásokat és túrázást hegyek, dombok között. Sokszor mesélte, hogy napokat gyalogolt hátizsákkal a vállán, s csak az erdőt csodálta. A nyáron tüdőgyulladása volt. Mégis misézett. Minden reggel 1/2 8-kor már a templomban volt. Vasárnap néha annyira gyenge volt, hogy a prédikációt nem bírta elmondani. Mikor már alig tudott beszélni, akkor is másokat nyugtatott. 1974.okt.6-án, vasárnap a szentmisére készülve szólította magához hirtelen az élet és halál Ura. Templomában ravatalozták fel, az ünnepélyes misét Hosszú László vikárius vezetésével tizenegyen koncelebrálták. Testét azután Kolozsvárra szállították, és a barátok kápolnájában temették el. Temetésén nagy számban vettek részt paptársai és négy rendi testvére is megjelent. H. D. PERÉNYI JÓZSEF SJ (1912 — 1974) Apja Makón vasúti főtisztviselő volt. Ott érettségizett. Édesapja még kispapkorá- ban halt meg. „Jozsó“ — ez volt az ő neve — szinte napokat töltött akkor imában a kápolnában és a betegteremben, amikor a hír édesapja rosszullétéről megjött. Makóval kapcsolatos az a kedves epizód, amikor a harmadik év végén, 1933 nyarán, csónakon mentek haza az év végén a makói kispapok. Velük ment a prefektus is. Késő éjjel verték fel a Perényiék lakását, és mire a mama egy kis harapnivalót készített, elmúlt éjfél, s a nagy út után éhkoppal mentek aludni . . . (Akkor persze még a régi böjti szabály volt érvényben.) Ez volt különben az első és utolsó „csónakos“ hazatérés. 1930-ban lépett a szegedi szemináriumba. Igen nagy és igen tehetséges évfolyamuk volt, a legnagyobb a szegedi szeminárium történetében. Végig kitűnő diák volt, és az énekkarnak — orgonának beillő basszusával — oszlopos tagja. Mellette lelke volt a „Nevető Bölcsek Köre“ néven működő „vigalmi bizottságnak“ is. Kitűnő csendes humora, volt, és ő, aki a legkomolyabb „aszkéták“ közé számított, szívből tudott örülni és nagyokat nevetett a kispapélet kis örömein, érdekes helyzetein. Nagy része volt a szegedi kispapok Szent Gellért Uniójának, majd a Cor Unumnak sikeres működésében is. 1935 nagyböjtjén szentelték. Első kápláni állomása Battonya volt, a kitűnő lelki- pásztor és nagy építkező Klivényi Lajos apátúr mellett. De 1935 nyarán, mielőtt kápláni állomását elfoglalta volna, a „kék“ szociális testvérek tiszaszalkai házában volt miséző. A misézés címén nyaraltam én vele, mint ministránsa, hogy a jó nagyalföldi por helyett — ami nem volt jó gyenge tüdőmnek — egy kis nyírségi és beregi homokkal találkozzam a nyáron. Nagy élmény volt vele lennem, mert sokkal közelebb voltunk egymáshoz, mint a szeminárium mégis csak regulázott, külön cellás életmódjában. Az üres iskolában laktunk, a környéket jártuk. Igen szeretett hosszú kirándulásokat tenni, akár gyalog, akár keréken. A kereket gyakran kellett a vállun- kon cipelni, — de eljutottunk a tiszta református vidék elszórt katolikus híveihez. 95
