Szolgálat 25. (1975)

Eszmék és események - Egy nap Loppianóban (I.K.)

Egy lánykísérővel szaporodva, ócska minibuszon indulunk a fiúk „városrésze“ felé. Először a „kiállítási termet“ nézzük meg: helyben készített ipar- művészeti tárgyak. Útitársamra mély benyomást tesz egy fakereszt, rajta vékony, ívben meghajlított vas korpusz. Vezetőnk összedugja a fejét a többiekkel, és a kereszt máris az óhajtozó kezében van. Innen egy lakóház megtekintésére indulunk. Két kis szoba, konyha, fürdőszoba, egy apró fülke. Heten lakják. A helyiség, amelyben leültetnek, egyszerűen, de ízlésesen bútorozott nappali, éjjel persze itt is alszanak ketten. A lakók, itt és mindenhol, a teljes nemzetköziség jegyében tevődnek össze: olaszok, franciák, németek, kínaiak ... Az érintkezési nyelv az olasz, ezt mindenki megtanulja. Teljes vagyonközösségben élnek, és lelkileg is igyekeznek mindent megosztani egymással. Egy-egy „család“ tagjai felváltva vezetik a háztartást. A telepet vagy kétszázan lakják. Mindenki tanul, előadásokat hallgat, amellett kézi és fizikai munkát is végez. Vezetőnk pl. elmondja, hogy itt csöppent bele a borbélymesterség kitanulásába, amely addigi pályafutásától ugyancsak messze állt. A tanulmányok között fontos helyet foglal el a szociológia. A nemzetközi összetétel igen termékeny tapasztalatcserére ad lehetőséget. Törzslakók csak kevesen maradnak, a legtöbben két év múlva visszatérnek a saját országukba, hogy ott éljék és terjesszék tovább a szeretet „új“ szellemét.

Mindezt apránként a lakás otthonlevő két tagjától tudjuk meg: egyik egy sötétbőrű olasz, a másik kékzubbonyos, sárgaarcú kínai. Huszonegy éves. Azt mondja, már hosszú történet áll mögötte. Ugyan milyen „története“ lehet ennek a gyerekarcú fiúnak? Egyszerű közvetlenséggel mondja el az életét: Hongkongból való, szülei korán elváltak, gyermekkorát szomorúsággal szőtte át a három gyermekét keserves munkával nevelő édesanya látása. Olyan társadalomról álmodozott, ahol béke van, ahol az emberek törődnek egymással és szeretik egymást, ahol nincsenek szociális igazságtalanságok. Mindenfelé kereste ennek a világnak a lehetőségét. A keresztényeknél is. Másutt is. De úgy találta, gyakorlatban sehol sem élik azt, amit hirdetnek. Míg aztán végül keresztény matematikatanára megnyugtató választ tudott adni kérdéseire. Fölfedezte Krisztust. És most itt van.

Megint csak sietnünk kell, mert tíz órakor kezdődik a központi épületben a vendégeknek szóló szokásos vasárnapi összejövetel. Kézitáskám igazán nem mondható súlyosnak, de a francia kislány erélyesen kiszedi a kezemből: „Tu me Io dai!“ — azaz: „Ide vele!“ Zsúfolt termet találunk. Meghúzódunk az ablakban, de kísérőnk eltűnik, azután visszajön értünk: a legelső sorban szerzett helyet. Ez persze nem éppen eszményi, mert fülünket szinte széthasítja a szorgalmasan működő kis zenekar. Közös éneklés után üdvözlik az egyes látogatócsoportokat, majd valaki tájékoztatja a jelenlevőket a városka keletkezéséről és életéről, végül egyes lakók beszámolója következik. Egy magas kínait hallgatva rájövünk: ez senki más, mint újdonsült kis barátunk matematikatanára. Nagyon belém vésődik egyik megjegyzése (mert a nehézségeket sem rejtik véka alá): igen nehéz volt megszoknia, hogy a nyugati

71