Szolgálat 25. (1975)
Halottaink - Vida Ferenc SJ (Confrater)
A szintén Pannonhalmán lakó Mécs László egy 1964 decemberében fogant költe ményében szép emléket állít testvérünknek. Tapintatos, áldozatos szolgálatra minden kor kész, némán is tanító, jezsuita aszkézisen kiművelt lelkületét jellemzi. Confrater LASKAGOMBA Sok-ezredéves a vita, hogy nincs élet, ha nincs meleg; — s most, bár Karácsony közeleg, gombázni hí a vén Vida. Paraszti sarj. Jezsuita. Fráter, ki tudja szenvedélyem. S elindulunk a meredélyen. Szikár. Szívós. Bozót, bokor utat nyit néki, míg megyen előttem a havas hegyen, fel, mint felleg, mit szél sodor, vagy mint örök-mozgó motor: nyáron nem izzad, most sem érez fáradságot, bár nyolcvan éves. Az erdő méla madara rebben, de csak kelletlenül s a szomszédos cserjére ül. Gubbaszt. Hó hull s kemény dara. Megszólalok: „Vén cimbora, mindent megölt a három ember: november, szeptember, december.“ A hajlott, edzett volt-paraszt megáll, rámnéz ravasz, fura vigyorral, mint vadász-ura arcára eb, ha pár araszt a távolság, hol a haraszt fácánt rejt, vagy nyulat göröngyök. Úgy néz engem s fent egy fagyöngyöt. Felnézek én is hirtelen, majd a fagyöngyről földre le: hát tuskó, tönk telistele van gombával. Míg tördelem, gyönyörködöm s aztán bele kerül a sok-sok laska-gomba kopottas háti tarsolyomba. Szemem dicséri, majd tovább vezet Vida. Gondolkozom. Ki játszik itt? Bokron, Bozón hó-kristályt formál és odább tüskén gombát, é I ő csodát nőttet s mindezt havas hidegben! Hogy érti ezt meg a hitetlen? Az éj leszáll. Megyünk haza. Csend van, csak egy kuvik jajong. A karácsonyfa-tolvajok fák közt surrannak a laza hóban s a szívnek igaza lesz újra: fény gyűl s újra zeng a lelkekben az öröm-legenda. 100
