Szolgálat 24. (1974)
Könyvszemle - Gál Ferenc: A teológus az Egyházban (Békési I.)
mind a két oldalon igen kevéssé gyakorolnak“ — mondta Roncalli, s azt vallotta, hogy „a tanítás tisztasága mellett tér nyílik a felebaráti szeretet gyakorlására is, kezdve a tiszteleten és udvariasságon.“ Diplomáciai pályafutása során elégszer gyakorolhatta szerény, vonzó jófeltételét: „Ha falat látok valahol a keresztények között, próbálok kihúzni belőle egy téglát.“ Nyomon kísérhetjük Memengioglu török követtel, „legkedvesebb hitetlenéivel való barátságát, az ortodox kolostorokban tett látogatásait, ahol vendéglátói bámulatára azonnal az Oltáriszentség imádásába mélyedt, a zsidóüldözés idején véghezvitt nagyszabású mentőakcióját, amelyről Herzog ieruzsá- lemi főrabbi hálásan állapította meg: „Roncalli bíboros olyan ember, aki valóban szereti a Biblia népét." Mindenütt tudatosan alkalmazkodott a helyi szokásokhoz, stílushoz, rendelkezésekhez („ha Krisztus Rómában római, akkor Törökországban hadd legyen török“), és viselkedését ez a remek elv irányította: „Ha az ember Isten ügyében jár, megengedheti magának, hogy csendesen lépjen fel.“ Aki sokoldalú, élvezetes és kiegyensúlyozott képet akar kapni korunknak erről a nagy karizmatikusáról, annak a legmelegebben ajánlhatjuk Elliott könyvét. S. M. Gál Ferenc: A teológus az Egyházban. Szent István Társulat, Budapest 1974, 240 o. Senki a szerzőnél jobban meg nem mondhatja, mi volt a célja könyvével, mi a válogatás és anyagcsoportosítás vezető szempontja: „A teológus feladata nem az, hogy ismételje a Szentírás mondatait vagy az Egyház hivatalos tételeit. Az ilyen normatív szövegeket mindig az egész hitrendszer összefüggésében és a kor problémáinak megfelelően kell értelmezni. A teológus így mutatja magát hivő embernek az emberek között. Nem egy eszmét képvisel, hanem tudatosítja és aktualizálja az Isten és az ember között mindig időszerű párbeszédet ... Ha az Egyház annak a hatékony jele, hogy Isten Jézus Krisztusban végérvényesen a világ felé fordult, akkor mint intézmény sem zárkózhat magába, hanem Isten kitárulását kell tovább adnia a világban. Csak úgy teheti meg, ha a kinyilatkoztatás értelmezésével együtt a világot is a maga realitásában értelmezi . . . Amennyiben azonban az egyház küldetése a világhoz szól, a teológiának ki kell dolgozni a kommunikációs lehetőségeket.“ (13.) „A tanítás hagyományos tételein túl /a teológus/ azt mutatja be, hogy az életének végső értelmét kereső ember a vallásban hogyan találkozik a magát kinyilatkoztató Istennel, és hogy az üdvösség gondolata hogyan járul hozzá az élet teljességéhez“ (18.). Ezek az idézetek bizonyára rávilágítanak Gál professzor legújabb — és szerény véleményem szerint legjobb — könyvének célkitűzésére és felépítésére. A teológus — és ö az a javából —, míg a hit útjait egyengeti hivő testvérei vagy kutató, kétkedő, hinni még nem tudó felebarátai számára, „jobban teszi, ha nem a fogalomból indul ki, hanem saját emberségéből és mindnyájunk emberségéből“ (12.). Minthogy a könyvben kiadott anyagot elsősorban előadásokból állította össze, világosan előtűnik ez az életszerűség és emberi hozzáállás. A könyv első része (Tételek mérlegelése) mondhatnám a fundamentum lerakása, majdnem fundamentális teológia. Hiszen a lét élményének tudatosítása, a hit síkján való tapasztalásnak és Isten útjai felismerésének fejtegetése közben mindig az alapvető szemlélet körül forog a tárgyalás, oda irányul a felelet: igenis „szükség van Isten feltételezésére, hogy a világot és az embert helyesen értelmezzük“, a valóságon erőszakot ne kövessünk el. A helyes és teljes emberi magatartás a második rész központi kérdése. Szinte alapvető keresztény erkölcstant ad itt, mindig mai kérdéseket tárgyalva (aszkézis és bensőség a mai világban, nemiség és erkölcs, a teremtett világ keresztény szemlélete és benne a munka meg a szabadidő problémája stb.). — A harmadik rész címe 96
