Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Mi a szeretet?

filléredet adod. Ha telket akarsz venni, tallérodat adod. Ha szeretetet akarsz venni, magadat kell adnod. A kenyér ára a feliér. A telek ára a tallér. A szeretet ára te vagy!“ Nagy ár ez! De szinte semmi, ha összevetjük azzal a végtelen kinccsel, amely nélkül „minden édesség keserű és minden vagyon kol- dusi nyomor". Aki így odaadta magát és akit így betöltött az Isten, az szabad, miint a tavaszi szél, annak testvére a nap, hold, ékes csillagok, annak nővérkéje a halál és barátja minden ember; annak öröme mások öröme, bánata mások bánata, annak élete Krisztus, halála nyereség; az „nem tartozik senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel“ (Rém 13,8). De ezt a tartozást soha leróni nem tudja. „Pénzadósság csökken, ha leróni kezdjük. A szeretet tartozása annál inkább növekszik, mennél inkább szeretünk. Amikor adósságot, fizetünk, vagyonunk kisebbedik. Amikor a szeretet tartozását rójuk le, szeretetünk egyre gyarapszik“ (Ágoston). Kifogyhatatlan, kimeríthetetlen a szeretet, akárcsak az Isten, j

Isten különös kegyelemként korunknak két szentéletű embert adott, a krisztusi szeretet két példáját. Az egyik János pápa, a másik a kalkuttai Teréz nővér. János pápa beváltotta pápaságának első napján mondott jóslatát: „Ha a pápa a szelíd és alázatos szívű Jézusnak képmása lesz, nagy hasznára lesz Egyháznak, világnak.“ A volt japán miniszterelnök, Ikeda mondta egy alkalommal a tokiói érseknek: „Érsek úr, európai utamon sok híres emberrel találkoztam, de nagy ember csak egy volt közöttük: a maguk János pápája. Mialatt vele beszélgettem, állandóan az volt az érzésem, hogy régen elhunyt, drága jó édesapámmal beszélek.“ Nem csoda! A Krisztussal egybeforrt János pápán keresztül az Atyaisten szerette és szereti a világot. A Szent Péter templomban elhelyezett dombormű nagyszerűen fejezi ki a pápa lényegét: nem egyedül trónol ott, magányos méltóságban, hanem embertestvérei veszik körül. Mögötte a zsinati püspökök sora, előtte a hozzá sereglő férfiak, asszonyok, gyerekek, betegek; hátul egy rab kukucskál ki a börtön ablakán, a dombormű sarkán pedig egy kutya nyújtogatja a nyakát. És János pápa, pluviáléjába burkolózva, nagy kezével áldását osztja.

Teréz nővér a világ legnyomorultabb szegényeinek barátja. Velük, nekik él, értük szenved, értük dolgozik Kalkutta kohójában. Szeretetének lángja ragadós: több mint ezer társ szegődött már melléje, akik vele élnek, szeretnek és dolgoznak a legszegényebbekért. Nemrég az angol királyi hercegtől kapott kitüntetést Teréz anya: elfogadta, mert jelentős pénzösszeg járt vele a szegények számára. Az ünnepség után újságírók vették körül a jó nővért, aki fesztelenül válaszolt kérdéseikre. „Egyet szeretnék különösen tudtára adni az egész világnak — mondotta —: azt, hogy az én kalkuttai szegényeim milyen pompás, remek, nagyszerű emberek!“ Micsoda kijelentés! Hogy azok a nyomor által testükben, lelkűkben elsenyvesztett roncsok „pompás, remek, nagyszerű emberek“ lennének!? És mégis igaz. Csak szem kell hozzá, a szeretet szeme, az Isten szeme. Akkor még a legösszeroncsoltabb emberben is meg8