Szolgálat 24. (1974)

Eszmék és események - Találkozásom Suhard Emmánuellel (Uhl Antal)

a kitett 01 téri szentség előtt. Az e gész o rszág népe be van osztva ebbe az imádásba, mindennap más-más vidékről jönnek. Fölmenet a tegnapi megaláztatást forgattam a fejemben, és nem gondoltam, hogy ezt hamarosan követi a vigasztalás. A bazilika sekrestyéjébe lépve alig akarok hinni a szememnek: ott látom Suhard Emmánuelt, aki kiszabadulása után szintén feljött a bazilikába, hogy ezért hálát mondjon. Azonnal odamentem, és bemutatkozva elmondtam a történteket. „Ó igen — felelte —, közös volt a sorsunk, de — és kezével a sekrestyében lévő nagy Jézus Szíve-kép felé mutatott — a Szent Szív velünk van.“ És közben arcán szelíd mosoly suhant át. így ismertem meg őt először, és ez az ő igazi egyénisége, amint érseki jelmondata is mondja: „In fide et lenltate“, hitben és szelídségben (Sir 45,4).

Elmondhatjuk: a világ egyik legelfogiaitabb embere a párizsi érsek. A négymilliós párizsi egyházmegye kormányzását ugyan tíz helynökkel osztja meg, a gondok oroszlánrésze mégis őt terheli. Nem is bírták sokáig a párizsi érsekek ezt a szörnyű munkairamot: 10-12 évi kormányzás után kidőltek és meghaltak. Emlékszem, Pierre I' Errnite, a híres párizsi papíró könyörgött egy alkalommal Suhard bíborosnak, mérsékelje magát, mert ő is kidől. Bizony kilenc év múlva követte is elődeit. Az érsek hetenként kétszer fogadta papjait, hétfőn és pénteken du. 3-6-ig. Mikor a viszonyok eléggé normalizálódtak, az egyik hétfői délután bemutatkozó látogatásra jelentkeztem. A bíborost alaposan megleptem azzal a kijelentésemmel, hogy talán nem is kell bemutatkoznom, „hiszen már idestova húsz éve, hogy Eminenciád tud létezésemről“. A fáradtan üldögélő egyházfő azonnal felfigyelt. Erre elmondtam, hogy amikor bayeux-i és lisieux-i püspökké történt 1928-as kinevezése előtt a lavali nagyszeminárium vicerektora volt, ottani tanártársa, Frangois Beaudet, éveken át levelezésben állt egy magyar teológussal. „Igen, emlékszem. Sok szép magyar bélyeget kapott tőle“ — mondta a bíboros, és nevetve fordult felém: „Tehát maga volt az a magyar teológus. Igazán kicsi a világ!“ Ezután már meghitt hangnemben folytatódott a társalgás. Részletesen tájékoztatta magát a párizsi magyar katolikus misszió életéről, élénken kérdezősködött a magyar katolikus egyházról. Lelkemre kötötte, hogy bármi problémám van, egyenesen forduljak hozzá, ő mindenkor segítségemre lesz. Végezetül áldását adta rám és híveimre, és jóságosán megölelve elbocsátott.

Ugyancsak emlékezetes marad számomra 1942. január 20-a. Ezen a napon ünnepelte a Notre Dame de Sion párizsi anyaháza alapítója, Ratisbonne megtérésének százéves évfordulóját. E szerzetesnők és általában a francia zárdák hősiesen vettek részt az akkori zsidóüldözés idején a mentőakcióban, amelybe magam is bekapcsolódtam. Emiatt meg is gyűlt a bajom a megszálló hatóságokkal. Suhard bíboros mondta az ünnepi szentmisét és szentbeszédet, ezzel is megmutatva nagyrabecsülését és szolidaritását. Vagy harmincán lehettünk az ünnepi agapén, s ismét alkalmam volt élvezni és értékelni fesztelen, kedélyes társalgását. Kint tombolt a gyűlölet — itt bent a zárda falai között szeretet és részvét járta át a szíveket.

74