Szolgálat 24. (1974)
Az egyház szava - Egyházatyák a szeretetről
birtokom másra száll át, már a gyümölcse sem az enyém. Lelkem pedig akkor van birtokomban, ha türelmesen tudom viselni a viszontagságokat: „türelemben fogjátok bírni telketeket“ (Lk 21,19). De a viszontagságok türelmes elviselése ne a véletlen vagy a szerencse műve legyen, hanem a jutalom szemléletéből, azaz a jutalom várásából fakadjon. A harmadik pedig az, hogy megbocsássunk annak, aki bánt. Ennek a háromnak az eszköze a türelem, az állhatatosság és a jóság. A türelem a viszontagságok elviselésében mutatkozik meg; az állhatatosság abban, amikor minden sanyarúság között jutalmat várok; a jóság a nagylelkű megbocsátásban. Ha tehát a szeretet türelmes, állhatatos, jó, akkor „tejként szopja a háborgó tenger hullámait“ (MTörv 33,19), ahogy Lőrinc úgy örült a parázsnak, mintha virágágyra fektették volna. Itt lelki, nem testi értelemben vett gyümölcsökről van szó. Ezért mondja Sz. Jakab: „Csupa örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle megpróbáltatásokba keveredtek.“ Harmadszor: a felebarát gyümölcseit Istenben akkor élvezzük, ha szeretettel vagyunk iránta, éspedig háromféle módon: jóindulatúan a szívben, illetőleg szándékban, szelíden az érintkezésben, hűségesen a szóban, illetőleg más külső jelben. Jóindulatú a szívem, ha javamra fordítom mindazt, ami felebarátomban jó. A szelídség teszi az embert közösségi és társas lénnyé. Vannak emberek, akik igazán jók, de megnyilvánulásaikban olyan kemények, hogy nem merünk közeledni hozzájuk. Amikor az ember bizalomgerjesztőén viselkedik, akkor szelíd. Hasonlóképpen a hűség nagyon szeretetreméltóvá tesz; az ilyen ember szavaiban jobban megbízunk, mint változó hangulataiban, mert az érzelem hullámzó. Negyedszer: testem gyümölcseit akkor élvezem Istenben, ha szennytele- nül megőrzőm. Ez szerénységet jelent a táplálkozásban, önmegtartóztatást az érintésben, tisztaságot minden érzékemben. A szerénység különösen megnyilvánul az ízlelés terén. A dőzsölök, torkosok, mértéktelenek teste „nem jut békességgel sírba“ (vö. Sir 44,14). így árad tehát lefelé a szeretetből, amely „a fejtől a szakállig és a köntös szegélyéig csörgő kenet“ (vö. Zsolt 133,2) Isten, önmagam, a felebarát és a test gyümölcseinek élvezete. Ahogy tehát az előző felsorolásban tizenkét gyümölcsöt mutattunk be felfelé menet a szeretethez, ugyanígy tizenkettő van lefelé menet is. Ez az értelme az Apokalipszis szavainak: „a folyam mindkét partján az élet fái álltak; tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek“ (22,2): a folyam egyik partján az értelem gyümölcsei, a másikon az érzeleméi, vagy pedig ha akarod: az egyik oldalon a felfelé vezető, a másikon a lefelé menő út gyümölcsei. Ez tehát az írások gyümölcse: a szeretet. Érte vannak a misztériumok, érte van minden megértés és szemlélődés. Ezért áll az Apokalipszis végén: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, hogy belépjenek a város kapuján" (22,14). Az első tizenkét, fölfelé irányuló mozzanatot úgy képzelem el, mint amelyek Istenből erednek, Istenbe torkollanak, és keresztülfolynak az egész 61
