Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Karl Rahner: Az átvert szívű Ember
désre, amelyet mindenkinek saját magának kell megválaszolnia: Nem rezdül-e meg lényünk legmélyén valami valóság ezekre a szavakra? Mert jelentésüket csak akkor fogjuk megérteni, ha magának a kegyelemnek hatalma adja meg bennünk azt, amiről szóinak. Akinek azonban van bátorsága a kegyelem megtapasztalására, vagyis a szív magányára, a hűségre, a jutalmat nem váró lelkiismeretességre, arra, hogy a legmesszebb állót is egészen közelállóként szeresse, az fölfedezi nyomorult szívét, kezdi megértem, mit jelent igazából a szív. És ha az ilyen ember imádkozva, hittel, reménnyel és szeretette! Urához, az Emberfiához fordul, hogy benne találja meg azt a mintaképet, amelynek teremtményi mása, amely felé vonja hivatása, akkor majd egyszerre boldog ijedtséggel veszi észre, hogy saját szívének megtapasztalásából kiindulva Ura Szívét szólongatja. Észreveszi, hogy Jézus Szíve tiszteletének kegyelmét kínálta föl neki Isten. Elfogadja, igyekszik növelni, diszkréten, sok dagályos jámbor fecsegés nélkül, nem hagyva figyelmen kívül az élet, és ugyanígy a vallásos élet szükségszerű teremtményi pluralizmusát: sokféle gyakorlattal kell tennünk az egy lényegeset. Észreveszi, hogy a mai vallásos stílus hallgatag józansága éppen a magánynak és a hallgatásnak az az ígéretföldje, ahol megszületik a Lélek józan mámora, az Isten iránti szeretet égő, boldog fájdalma és végbemegy a félelmes halál az Istentől elhagyott Megfeszített oldalán. Föltekint majd arra, akit ő is átszegezett, és megérzi a sebet, amelyet ez az Átvert lénye legmélyébe ütött. És akkor talán mégis csak mindig újból fölijed az egyházi hivatalnok álmos köznapiságából, szívét átveri az aggodalom, hogy hűtlenné válik igazi küldetéséhez és kegyelméhez, elmenekül önmagától Ahhoz, aki egyedüli reményünk és jövendőnk, és így imádkozik: Uram, Szívedre kérlek, tégy engem mindenható kegyelmeddel átvert szívű emberré, mert csak ilyen ember lehet a Te papod. Korrespondenzblatt des Collegium Canisianum 101/2, 19-27. 30
