Szolgálat 24. (1974)
Halottaink - Gyuk István (Hívei)
a népének remekül ment templomában, részt vett benne az emberek apraja-nagyja. Az igehirdetést nagyon komolyan vette. Csütörtöktől jegyzeteket készített prédikációjához, szombaton pedig szóról szóra leírta, átsimította és megtanulta. Beszédei — amelyekhez bőven merített nagy könyvtárából — az egyszerű népnek ugyan kicsit „magasak" voltak, de ö azt akarta, hogy a jelenlevő értelmiségiek is vigyenek haza valamit. Az egyházközségi tanács is jól működött nála, tagjai sok felelős feladatot átvettek. Nagyon imádságos ember volt. A kertben vagy az irodában sokat imádkozta a rózsafűzért. Sok vigaszt és tanácsot kapott az imádságból. Paptársai is nagyon szerették. Neki nem volt kocsija, de ha öccse fölkereste, az ő autóján elmentek látogatni az elhagyottan élő papokat. Szeretettel gondolunk az elhúnytra; buzgósága, szerénysége példakép marad szívünkben. Boday József — Franz Neumann GYÜK ISTVÁN plébános, tb. esperes halála (1908.nov.27-én a vasmegyei Kemenestaródfán született, hétgyermekes földműves szülők 6. gyermekeként. Édesanyjukat négyéves korában vesztették el. A középiskolát napi 6 km-es utazás árán végezte. 1935.jún.23-án szentelték pappá. Több helyen működött, 1967 óta Majoson. Takarékos, az anyagiakat megbecsülő ember volt: maga művelte a plébánia földjét, méheket tartott. De mindez soha nem ment papi hivatása rovására: az volt mindig az első. Sokat betegeskedett: elsőéves szeminarista korában tbc-vé fejlődő tüdőgyulladást kapott, egyik tüdejét lekapcsolták: mint fiatal káplánt a gyomrával operálták, ezt később meg kellett ismételni. A filiákat kerékpárral, majd motorral járta: egy ilyen alkalommal leesett és lábát törte. Élete végéig sokat szenvedett a törött lábával. Végül pedig az utolsó öt év kálváriája következett: 1969 elején visszérgyulladással ágyba került, ápr. 29-én szívtrombózist, 1970 tavaszán tüdőembóliát kapott. Ismételten megjárta a balatonfüredi szívkórházat, a Stella üdülőt, a Szé- her-úti kórházat.) 1973.okt.7-én volt nálunk Majoson a bérmálás. Utána mindent szépen elrendezett. Megcsinálta a hivatalos elszámolásokat, anyakönyvi bejegyzéseket. Okt. 14-én, vasárnap este misézett utoljára. Még az összegyűjtött perselypénzt is megszámolta, beírta. 15-én vitték föl gépkocsival Budapestre, a Széher-úti papi kórházba. Már ötödször ment föl. Sokat remélt ettől a kúrától. Mindig volt hazulról látogatója, s ezeknek nagyon örült. Minden érdekelte, mindenkit köszöntött. November vége felé haza akarta engedni a főorvos. Egyik este hirtelen rosszul lett. Elájult. Kezelésbe vették, oxigénpalackot kapott. Felvette a szentkenetet is. Dec. 12-én azt kérdezte a látogatására felutazott testvértől: nagy teher lenne-e otthon? Mert szeretne hazamenni. A főorvostól már tudtuk, hogy menthetetlen. Kérésünkre a püspök úr telefonált Pestre, és elintézte, hogy mentővel hazaküldik. 19-én este hozták meg. Alig tudta elhinni, hogy itthon van. A szomszéd paptestvérek egyre látogatták. Egyikük beszélgetés közben felsóhajtott: szegénykém! Mire így felelt: „Ti vagytok a szegények, mert én hazamegyek, de ti itt maradtok.“ A háziakat kérte: „Legyenek itt mellettem! Imádkozzanak! Nem tart már soká.“ Egyikük azt mondta: meg kell etetni a baromfit. „Ne törődjenek most a tyúkokkal!“ „Hát kivel törődjek?" „Velem" — volt a válasz. Olvastatott magának a Szentírásból. A hegyi beszédet kétszer is el kellett neki olvasni. 22-én, szombaton néhány órai nyugtalanság kerítette hatalmába. „Minden hiába, nem gyógyulok meg, ne törődjenek velem ..." Lelkében ekkor vívhatta meg az élethalálharcot. Vigasztaltuk, bátorítottuk, és nagyon imádkoztunk érte. Ideges volt és szótlan. Másnap a déli órákban megérkezett egyik unokaöccse, akit annak idején tanulmányaiban támogatott, és igen szeretett. Nagyon megörült, ismét beszédes lett. 109
