Szolgálat 24. (1974)
Halottaink - P. Zsámár Jenő SJ (Koch I. - Maron J.)
esős is. Közben éveken át tanította a gimnáziumban a művészettörténetet, amely történelem-latin szakja mellett különlegesen kedves stúdiuma volt. A széles látókör és átélés hitelességével közvetítette tanítványainak a szépség kincseit, és nyito- gatta szemüket és szívüket a művészi értékek meglátására, szeretetére. Ezt a tantárgyat tartotta meg magának akkor is, amikor 1969-ben budapesti gimnáziumunk igazgatója lett. Megbízatásával együtt kezdődött meg azonban — nyilvánvalóan a felelősség súlya alatt — betegségének kálváriás időszaka. Cukorbajjal súlyosbított szívbaja miatt állandó orvosi, többször kórházi kezeléssel, pihenőnapok beiktatásával tudott csak dolgozni. Rendjét, a piaristaságot és vele paptanári hivatását őszintén, meleg szívvel szerette, hűséges odaadással szolgálta. Ami piarista munka volt, az sohasem volt neki idegen, és semmi sem volt neki sok. A történész fáradhatatlanságával kutatta, tanulmányozta a rendi múltat, a krónikás éberségével kísérte figyelemmel és rögzítette a jelen eseményeit az utókor számára. Otthonról örökölt aprólékos gondjával, hangya- szorgalmával ontotta az összefoglaló kimutatásokat, a rendi múlt felméréseit. Nagyon szerette az embereket, a társaságot is. Kedves, finom modora, segítőkészsége igen népszerűvé tette. Amíg egészségi állapota és rendi munkája engedte, készségesen kapcsolódott bele a lelkipásztori munkába, örömmel végezte a szép templomi szertartásokat, zengő, férfias hangjával is segített közelebb vinni a szent cselekmények mondanivalóját a telkekhez. Máskor meg szívesen ült az orgonához, hogy kántorkodásával segítsen, és hosszú éveken át lelkes tagja volt a kápolna Kala- zancius Kórusának is. Utolsó éveiben fékezett, mert ezt kellett tennie, de nem szűnt meg fáradozni, dolgozni és jót tenni. Közben pedig készülődött hazafelé, mint aki tudja, hogy nincs hosszúra szabva az útja. Felkészülve érte a szerető Atya hazahívó szava. B. A. P. ZSÁ'MÁR JENŐ SJ (1904— 1974) Egész életében „félember“ volt, ahogy szokta mondani magáról. De olyan belső energiával, amely hat máson túltett. Őrajta igazán beigazolódott az írás szava: „A lélek az, ami éltet, a test nem sokat számít“ (Jn 6,64). 1904.ápr.1-én született Pécsett. Zalaegerszegen nőtt fel. Érettségi után az akkor még új érdi noviciátusban kezdte meg jezsuita életét. Ott is, később is mindenütt markáns egyéniség volt, és valahogy mindig kiütött a mindennapiból. Gyakori orrvérzés, állandó fejfájások és álmatlan éjszakák miatt szenvedett, és már akkor tbc- vel küszködött. Szerencséjére provinciálisunk, P. Somogyi, szintén beteges ember volt. Nem bocsátották el. Tüdeje miatt teológiai tanulmányai egy részét magánúton végezte: nem bírta az innsbrucki hűvös, esős éghajlatot. 1931 .június 29-én szentelték pappá Szegeden. 1932/33-ban a Manrézában tartózkodott: tenniszpálya és uszoda az ő gondolata volt a nyomdával együtt, és ezeknek fő szervezője volt. Mi indíthatta ezt a törékeny egészségű embert, hogy misszionáriusnak jelentkezzék? Tény, hogy 1933 elején már Franciaországban találjuk pár hónapra, hogy francia szót tanuljon a misszió számára. Ez év őszén indult Kínába társával. Egy évig Tamingban tanulja a nyelvet, kezdetleges viszonyok között, de annál nagyobb odaadással és alapossággal. A következő évben már Puyangban P. Uscherong káplánja. Igen buzgó lelkiatya volt, de az egyszerű nép között elég tanácstalan; mindamellett becsületesen vállalta azt is, több-kevesebb sikerrel. Ezután többfelé működött. Amerre járt, ott igyekezett kívül-belül tatarozni, rombolt és épített, no meg gépesített és villamosított. Egész életében előszeretettel volt a szerszámok és gépek iránt. Még a 104
