Szolgálat 23. (1974)
II. Újszövetség - Zalotay József: Hálaadás, kegyelem és a szentek közössége (2Kor 1,3-11)
guk érdemére, de nem a maguk erejéből, s nem a maguk önző hasznára. A keresztény szentnek nem „hajlik maga felé a keze“. A 6. vers tehát két szinten fejezi ki a kegyelem misztériumát. Elsősorban a hit tanítását foglalja össze: nincs szenvedés természetfölötti cél nélkül. Szent Pál ebből az igazságból él. Élete eseményeit így értelmezi: ha szenved, azért szenved, mert mások vigasztalásra szorulnak; ha örül, azért örülhet, mert mások szenvedtek érte. így egészül ki az, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik. A második tanulság pedig az, hogy Pál példaadásával meghatározta a keresztény életmódot. Ahogy ő viselkedett adott körülmények között, úgy kell nekünk is viselkednünk. Ez nem moralizálás, hanem az apostoli hagyomány hittételeinek konkrét megjelenési formája. Az első évszázadban élt vándor misszionárius élete megismételhetetlen: Pál élete nem a mienk. De amit tett és ahogy tette, abban nem fölöttünk álló szent és apostol, bár az is, hanem velünk együtt Urának engedelmeskedő, Urát követő tanítvány. A tanító Egyház sem más lényegében, mint az Egyetlen Mestertől tanuló tanítvány, akinek Isten kegyelméből az is feladata lett, hogy pappá, püspökké, pápává válva másokat is tanítson. Az Egyetlen Mester előtt a tanító is tanítvány. Neki sincs más forrása, mint a Szentírás és a szenthagyomány: az egy kinyilatkoztatás, amely nem könyv és nem betű, bár könyvben is szól hozzánk és betűkkel is le van írva, hanem Jézus Krisztus, az Isten levele, aki az élő szív lapjaira írja önmagát az élő Isten Leikével. A 6. vers „szolgál“ szava csak magyar értelmező toldalék. Pál ige nélkül beszél, mint annyiszor, amikor Krisztus és a kegyelem misztériumait kell kifejeznie: „ha üldöznek (engem), az a ti vigasztalástok és üdvösségtek miatt, végett, javára“ (van). Amit „miatt, végett, javéra“ szóval fordítok, az a sokjelentésű „hüper“ prepozíció a görögben, és állítmányul szolgál. Ezt a szót az Olt áriszentség kenyerének értelmezésében is megtaláljuk: „amelyet értetek adok.“ Sem ott, sem itt nem fejez ki egyszerű árat vagy szívességet, hanem kifejezi mindazt, ami Krisztus Urunk szándéka volt, amikor az Oltáriszentséget alapította, amikor meghalt és föltámadt „értünk“. Pál tudja és tanítja, hogy egész életünket ennek a krisztusi tanításnak a fényében kell értelmeznünk. Amikor az efezusi halálos csapdában találja magát, nem azt mondja: Miért ver engem az Isten? ahogy egy tisztulatlan, nem új- szövetségi istenfogalom hatására, ostoba gyermekkori fenyegetések visszhangjaként sok keresztény mondaná, hanem a halálveszélynek értelmet ad: A ti vigasztalásotokra és üdvösségtekre, attól az Istentől, aki az irgalom és minden vigasztalás Atyja. Az ő szóhasználatában a „minden vigasztalás“ is valójában azt jelenti, hogy más, mint vigasztalás nem jön Istentől. A keresztény egész élete, az üldözés is, amit szenved, Isten kezében eszköz, a hivő részéről meg megváltó szolgálat. 83
