Szolgálat 23. (1974)

I. Ószövetség - R. Guardini: Az emberszív sötétje (137. zsoltár)

Az írás nem azt mondja: amit ez az ember itt beszél, az jó, hanem: az ember olyan, hogy ilyesmit mond. Ha azután a hallgató tiltakozik, akkor az Írás azt feleli: igen, te is ilyen vagy Benned is megvan az, ami a zsoltár költőjében az Istenért való buzgólkodással összekeveredik, ha történelmi korszak és átélésmód tekintetében másképpen is. És nálad is csak az alkalmon múlik, hogy kitörjön.

De a kifogás tovább is terjedhet: Aki itt beszél, az hivő, aki a Messiásra várt: hogy lehettek hát ilyen érzelmek a szívében! A kifogás komoly, szembe kell néznünk vele.

Hogy is van az, amikor valakit megragad a kegyelem és hivő lesz? Ezzel nem válik varázsütésre mássá. Nem száll rá a jó mágikus ereje, nem lesz egyszeriben más lénnyé. Isten hívását meghallani és a Szövetség engedelmes hívévé lenni — azaz hogy beszéljünk csak saját magunkról: Krisztus szavát meghallani és követésére elszegődni nem jelenti azt, hogy egycsapásra megváltozunk, hanem az új csíraként jelenik meg az emberben, ő pedig az marad, aki. Leikébe, akaratába, kedélyébe hull egy szó, egy igazság, egy jelenet az űr életéből, és elkezdi ösztökélni. Ez alatt a réteg alatt azonban még ugyanaz, aki azelőtt volt.

Pál legsajátabb tapasztalata alapján szólt erről: Megváltoznak lenni, Krisztushoz tartozni azt jelenti, hogy a „régi" emberben feltűnt egy „új“ ember kezdete. De a régi még itt van, minden ösztönével és hajlamával, a jókkal éppúgy, mint a rosszakkal. És most két középpont hat, két ember harcol egymással; az újat gyakran legyőzi a régi, vagy legalábbis befödi és meghazudtolja, úgyhogy az ember észre sem veszi, hogy egyáltalán itt van. Csak lassan kerül előtérbe, erősödik meg az új, és minden kudarcon át növekedik az új ember.

Szigorúan véve senkinek sem lenne szabad azt mondania: keresztény vagyok, hanem: azzá akarok lenni. Igen, az apostol értelmében így kellene beszélnünk: az új ember annyira elrejtőzött, hogy nem tudhatjuk a jelenlétét, de az ígéret szavára hinnünk kell.

Az írás nagy szereplői maguk is kézzelfoghatóvá teszik ezt számunkra. Gondoljunk például arra a férfira a pátriárkák sorából, aki Newman bíborosnak olyan drága volt: Jákobra, Ábrahám unokájára. Kétségtelenül olyan erejű vallásos élményei voltak, hogy az ember csak sóvárogva gondolhat rá — emlékezzünk bételi látomására, vagy az űr angyalával vívott küzdelmére a Jábbok folyónál (Tér 28,10kk és 32,22kk). De ugyanez az ember csellel elvette az elsőszülöttség jogát a testvérétől, és halálos ágyán megcsalta az apját (Tér 25,29kk és 21,lkk). Ki merészelne ítélkezni és azt mondani: aki ilyet tesz, nem lehet pátriárka, vagyis Isten ígéreteinek hordozója? Jákob az egyik is volt, a másik is. Istentől megragadott ember volt, és ugyanakkor olyasvalaki, aki sülyos teherként cipelte emberségét.

38