Szolgálat 23. (1974)
I. Ószövetség - R. Guardini: Az emberszív sötétje (137. zsoltár)
Ha, Jeruzsálem, fel nem teszlek az ünnepen fejemre ékes dísznek! Te se feledd az Urat, Edom népe, és Jeruzsálem pusztulása napját te, aki mondtad: „Rajta, tépázd, csak tépd, minden ruháját tépd le!“ Babilon lánya, minket letiportál: boldog, ki minden rosszért, mit nekünk okoztál majd egyszer neked megfizet. Boldog, ki felragadja és sziklához csapja csecsemő gyermekeidet. (Farkasfalvy Dénes fordítása) Állítsuk mindenekelőtt szemünk elé a zsoltárban lefestett helyzetet. Kr.e.597-től 587-ig a déli birodalomban, Jeruzsálem fővárossal, Sze- dekiás király uralkodott. Megelőző háborúk következtében Babilon hűbérese volt, de az akkori nagyhatalmak ármánykodásának hálójába jutott, és — Jeremiás próféta intése ellenére — hagyta, hogy Egyiptom rábeszélje a Babilontól való elpártolásra. Erre nagy babiloni sereg hatolt be az országba, elpusztította azt, és két éven át megszállás alatt tartotta Jeruzsálemet. 587-ben a várost elfoglalták, kő kövön nem maradt benne. A népet Babilonba hurcolták, és csak hetven év múlva térhetett vissza hazájába, miután a perzsák leigázták a babiloni birodalmat. Ennek a számkivetésnek az idejéből származik a zsoltárban kifejezésre jutó élmény. A költő maga is átélte Jeruzsálem pusztulását, vagy pedig szemtanúk beszélték el neki. Utána Babilonban is volt, de a zsoltár költésének pillanatában már nincs ott. Most visszaemlékszik egy a számkivetés idején átélt eseményre: hogyan szólították föl egyszer gúnyosan a babiloniak az elfogott izraelitákat — talán templomi énekesek voltak, tehát olyanok, akik az istentiszteleteken az ünnepi dalokat előadták és éneküket hárfán kísérték —: „Ti énekesek, ugyan énekeljétek nekünk azokat a dalokat, amelyeket a templomban énekeltetek!“ És ekkor olyan heves indulat árasztja el, hogy egy ijesztően hamis hanggal félbeszakítja az éneket. „A babiloni folyópartokon ültünk“ — kezdi. Talán egy ilyen folyó- nál volt a foglyok egyik tábora; talán — miután itt el tudták végezni a rituális mosakodásokat — valami istentisztelet-félét tartottak mellette. Most ott ülnek a parton; gondolataik Sión felé szállnak, és keserves szomorúsággal sírnak. Ekkor babiloniak mennek el mellettük, látják a legyőzőiteket, és gúnyolódnak: Énekeljetek hát nekünk! Hiszen akkora művészek vagytok! Énekeljétek a templomi énekeket! ők azonban veszik hárfáikat és a fákra akasztják: ez a tagadó feleletük. 36
