Szolgálat 22. (1974)
Halottaink - Dr. Zimándi Pius István O.Praem. (Beöthy Tamás)
megőrizte egyszerűségét, igénytelenségét. Nem költözött át a püspöki palotába. Egyszerű kanonoki ház kisebbik részét lakta. Neki az is elég volt. Látta a modern tennivalókat. Mint fiatal pap hónapokon keresztül dolgozott munkások közt munkásként. A munkások befogadták maguk közé. Megelőzte a francia munkáspapok mozgalmát. Szerette Isten igéjét. Gondosan készült beszédeire, le is írta őket mindig. Tartalmilag szinte irodalmi művek voltak beszédei. Átélte őket, minden szava mögött ott állt feddhetetlen papi élete, az imádságos, egész szívével Istenhez ragaszkodó ember hite. Ezért hallgatták szívesen, bárhol beszélt. Mindenkihez megtalálta a megfelelő hangot. Az alkalmakat ügyesen tudta kihasználni. Bérmálási, papszentelési beszédeiből mindenki kapott valamit. Vácott március 21-én hívek és papok megtöltötték a székesegyházat. De. 10 órakor a lelkiüdvéért bemutatott szentmise főcelebránsa Ijjas József kalocsai érsek volt, a gyászbeszédet Kacziba József püspök, győri apostoli kormányzó mondta. Papok és hívek együtt imádkoztak, s megköszönték Istennek, hogy Kovács Vince püspökben jó atyát adott Isten népének. Egy megyése Dr. ZIMÁNDI PIUS ISTVÁN O.Praem. (1909 — 1973) Nehezen fogok e sorok írásához. Hogyan is tudnám kifejezni jóságát, szeretetét, bizalmát, amivel megtisztelt bennünket, diákjait! 1937 őszén Gödöllőn találkoztunk. 8 évig osztályfőnököm, sokáig prefektusom, 37 éve apám, anyám, barátom. Kapcsolatunk hatását nem tudom felmérni. Valódi pedagógus volt, Isten munkatársa, aki Isten arcát kereste bennünk, azt segítette kibontakozni. Bízott a bennünk rejlő, csírázó isteni jóságban, ezt szerette igen meleg szeretettel, szeretetével életre, gazdag, teljes élet élésére serkentette. Mindig biztatott, bátorított, lelkesített, szeretett. Szobája nyitva állt előttünk, akár bent volt, akár nem. Asztalánál dolgozott, imádkozott vagy olvasott rádiószó mellett. Nagyon sokat dolgozott, már akkoriban vázolta Péterfy-könyvét. Mi meg a szőnyegen játszottunk, vagy újságját, könyveit bújkáltuk. Beszélt szülőföldjéről, Bezdánról, majd Bácsalmásról, kalocsai jezsuita diák koráról, munkáiról, szüleiről, családjáról, terveiről. Szíve és füle is nyitva állt, ha beszélgetni akartunk. Korgó gyomrunkra is gondolt: hazai kolbásszal, szalonnával, süteménnyel, itókával kínálgatott. Nem félt, hogy titkait kikutatjuk, dolgaiban kárt teszünk. Bízott bennünk, s bizalmára méltók akartunk lenni. Mindene rendelkezésünkre állt. A dolgozatok javításánál segítettünk. Osztályzókönyvecskéjét velem vezettette. Felismerte félénkségemet, és minden áron bizalmat akart önteni szívembe. Gyorsírásra, latinra, magyarra tanított. Nehezemre esett a memorizálás, megértette. Jó dolgozatokat írtam, de többször késtem, — bátorított: a múzsáknak nem lehet parancsolni, önálló, gondolkodó egyéneket nevelt. Arra vágyott, hogy az egyéniségünk termőtalajába elvetett mag gyökeret verve személyiségünk fájává terebélyesedjen. Naponta néha 4 óránk is volt vele: 3 tárgy, és osztályfőnöki óra. De ha helyettesíteni kellett, akkor is szívesen jött, szeretett velünk lenni, gazdagságában részesíteni. A nevelés lényegét a személyek találkozásában látta, azért is örült, ha szobájában órákat is eltöltöttünk, játszva, tanulva, beszélgetve. Gondolom mindnyájunkat megérintett szeretete, amely megkülönböztetés nélkül áradt ránk. Az ostrom után Pestről Máriabesnyőre gyalogoltam, hogy lássam. Majd Budafokon mint igazgatót látogattam, felkerestem a Rózsadombon, vagy Pesten, mikor az Akadémia munkatársaként dolgozott. Évente többször jártam nála, volt, hogy hetente. Mindig örömmel fogadott, mindig volt ideje sok munkája között. Mióta külföldön vagyok, leveleztünk. Ez annyit jelentett, hogy írásban biztat, szeret, érdeklődik, tájékoztat magáról, munkáiról, osztálytársaimról. 29 éve érettségiztünk és öt világrészben vagyunk, de benne találkoztunk, egymásról tőle hallottunk. Két osztálytársam7 97
