Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Leo Jozef Suenens bíboros: A remény az Egyházban - ma
töltötték be feladatukat. De ez nem akadályozza a mai történetírást annak megállapításában, hogy az egyházi állam eltűnése messzemenő lelki felszabadulást jelentett az Egyháznak és a pápaságnak. „Felix culpa“, amelyet a történelem nap mint nap igazol. A kor tragikumához tartozott, hogy nem ismert föl idejében egy olyan fejlődési irányt, amely nem csupán elkerülhetetlen volt, hanem még javára is szolgált a vallásnak. Ezt a példát választottam, bár akadnának más hasonlók is. Tanulságuk a mi időnkre is érvényes. Világossá teszi előttünk, hogy Isten utai nem a mieink, hogy az ő gondolkodásmódja nem hasonlítható össze a mi korlátolt emberi tudásunkkal. Megmutatja nekünk, mi marad mindig a keresztény ember legmegfelelőbb magatartása: Megnyílni Istennek, és hittel elfogadni, amit ő szeretetében egyházával és a világgal tenni szándékozik, akkor is, ha szándékai olykor nem tűnnek helyénvalóknak a szemünkben. Az igazi hit a reményhez vezet, és minden nehézség ellenére köszönetét tud mondani Istennek. A remény és az irányok polarizálódása Minden országnak megvannak a saját feszültségei. Nem bocsátkozom konkrét helyzetek részletes lefestésébe, mert ezek országról-országra mások. Inkább egy általános kérdésre szeretnék válaszolni, amelyet a „Concilium“ folyóirat tett föl nekem nemrégen: „Hogyan tudjuk legyőzni a szükségtelen polarizációkat?“ Válaszként azon fáradozzunk, hogy eljussunk a gyakorlatban megnyilvánuló, igazi reményre ugyanazon egyház hívei között. A kérdés már magában foglalja annak elfogadását, hogy van egy jogos határzóna, amely nyitott az elkerülhetetlenül különböző irányoknak és hangsúlyoknak. De hogyan lehet elkerülni azt, hogy ezek az irányok és hangsúlyok megkeményedjenek és szektásságba torkolljanak, ahelyett, hogy hozzájárulnának a kölcsönös gazdagodáshoz? Más szóval azt jelenti ez: hogyan élhetnek a keresztények békében egymással, ha ugyanakkor mindenféle csoportokra és frakciókra oszlanak? Csak egyetlen megoldási lehetőséget látok: szüntelenül munkálkodni azon, ami a keresztény közösség iegmélyebb alapja: eleven egységünkön ugyanabban a Krisztusban, minden élet Urában és Mesterében. Tehát meg vagyok győződve, hogy az élő tapasztalat síkján kell keresnünk a választ. A matematika arra tanít, hogy két olyan mennyiség, amelyek mindegyike egyenlő egy harmadikkal, egymás között is egyenlő. A keresztény látás síkjára áttéve ez azt jelenti, hogy a következő alapelvet kell előtérbe állítanunk: A keresztények mindazon túl, ami elválasztja őket, eggyé lesznek abban a mértékben, ahogyan felfigyelnek Krisztus és az Evangélium élő kérdéseire és követeléseire, abban a mértékben, ahogyan ki tudnak üresedni önmagukból, hogy önmagukban, önmaguk által és önmagukon túl egyesítő tényezőjüket: Krisztust hagyják érvényesülni. 8
