Szolgálat 22. (1974)
Eszmék és események - Levelesládánkból
kedtem egy kis szabadidőben, de az az igazság, hogy nagyon sokszor vagyok fáradt és kénytelen vagyok lefeküdni, s az az idő bizony visszahozhatatlanul elmúlik, a munka viszont áll. így van az, hogy hosszú hetek, sőt hónapok eltelnek, és csak egy-egy csipet olvasás, hogy mégse felejtsem el a betűket, több nem telik. Ettől viszont elég nyűgös vagyok, hiszen az igényem meglenne a szellemiekre. Azért egy pillanatig se sajnáljál az előbbi siránkozásomért, mert tulajdonképpen a házimunkában az a jó, hogy nem köti le az észt, és lehet gondolkodni, sok hasznos tanítást „szívben forgatni“, mint egykor az Istenanya tette Fia tanításával. Nekem nagyobb hősnek kellene lennem, mint Édesanyámnak, éppen ötször akkorának, mert az öt gyerek külön-külön mind megérdemelné tőlem, nem is beszélve az uramról. Fegyelmezetten, ésszerűen kell élni, hogy az ember a tönkrement egészségével ne terheljen, hanem minél inkább szolgálni tudjon, s nem is akárhogy, hanem vidáman és sugározva. Itt is szaporodik a munka, és mindig több teher jut az egyesekre, sőt elmarad vagy késik az elintézésben lényeges ügy. De megpróbáljuk tovább vinni . . . Lassan, mustármag módjára van fejlődés is minden vonalon, és ezért hálásak vagyunk a jó Istennek. Sok emberrel vagyunk kapcsolatban és minden életkorral, az óvodástól egészen az öregekig, személyes érintkezésen keresztül és könyvszolgálattal — és rejtett módon életünk áldozatával, mert ki tudja, hogy hol érik be jóakaratú törekvésünk az Egyház testében . . . Ugyanakkor az ember érzi, hogy milyen kevés az, amit tesz, milyen hiányos, sőt sokszor értéktelen. Reméljük, Isten irgalmas szeretete betakarja emberi nyomorúságunkat, és Krisztus Szívében beérik az emberi élet és cselekedet. Kántorkodom. Munkám csodaszép, és a betegség mellett is megkapom a hozzá szükséges erőt — míg Isten akarja! Errefelé /Belgium/ is nehéz, nagyon nehéz idők járnak. De minden, minden az Ő kezében van. Mi csak „haszontalan szolgák vagyunk“. Hát csak szolgáljunk, szeressünk, ameddig csak tudunk. És valamiképpen, valami formában mindig lehet. Ki szakíthat, mi szakíthat el az Ö szeretetétöl? Hogy munkaköpenyben, gumicsizmában szántjuk a kertet, trágyát hányunk szét, vagy a sajtüzemben, cukorkaüzemben dolgozunk, vagy a konyhában az éhes népnek készítjük a meleg ételt, vagy a kórusban zsolozsmázunk, vagy lelkiolvasmányt végzünk: mindez nem más, mint az a „jelen pillanat“, amelyben a Barát várja az ő barátját. Csak a külső díszlet változik, a lényeg, hogy ne mulasszuk el a találkát! Életünk nem magunk felé forduló önző élet, hanem Istenért és Rajta keresztül embertársainkért felajánlott áldozat, tehát boldog, örvendező élet. (Trappista apáca) Elégedett lehetek életem eredményeivel, ha nem is a saját teljesítményemmel. Hálát adhatok, hogy ennyit is tudok produkálni. Nekem kicsiben kell valahogy ugyanazt tennem, amit a nagyok nagyban. Ha nem teszem, akkor bizonyos talentumokkal maradok adós, ha meg tovább csinálom, mindig érezhetem mérhetetlen kicsinységemet. Azt hiszem, hogy amíg erőmből és lehetőségeimből telik, addig mégis csak az utóbbit kell tennem. — Ó, micsoda árat kell az ún. eredményekért fizetni önmagunkban! Ki tudja, mennyi dobáltatás, morzsolódás gyötrelme csapódik le egy-egy halk, észrevétlen mozdulatban. Milyen összetevőkből rakódik össze egy természetesnek vett megnyilatkozás. Ki tudná ezt megmondani? Azt hiszem az sem, aki végigmegy a láthatatlan, vagy éppen látványos fejlődésen. Nagyon tudok Örülni a kedves szónak, az együttérzés minden kis jelének, amikor valaki el tud fogadni a fejlettségi fokommal együtt, amikor nem olyat vár tőlem, ami tőlem teljesen idegen, vagy még nem egészen a sajátom. Természetesen én is igyekszem olyanná alakulni, amilyennek lennem kell ahhoz, hogy az embereknek adni tudjak valamit. Megpróbáltatások Békével hordom, amit Isten kiszabott. Az sem volna nagyképűség talán, ha azt írnám: örömmel és szeretettel. 87
