Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Jálics Ferenc: Isten népe: az Egyház reménye

A felelet egyszerű: minden kereszténynek és minden keresztény közösségnek vállalnia kell a felelősség ráeső részét. A tényleges és érett felelősségvállalás az idők jele lesz — máris az —, és újféleképpen érteti meg velünk a keresztény kinyilatkoztatást. A keresztény gondolkodás abban áll, hogy az eseményeket a kinyilatkoztatás fényében értelmezzük, a kinyilatkoztatást pedig az események fényében értjük meg mindig jobban. Ha Isten népe ténylegesen vállalja a ráeső felelősséget, akkor új jelenséggel állunk szemben, és ez, mint az idők jele, lehetővé fogja tenni az Egyháznak, hogy az evangélium fényénél újból átgondolja struktúráit.

Ezt a felelősséget vállalni annyit jelent, mint elfogadni a minden kereszténynek — akár laikus, akár pap, vagy püspök — kijáró prófétai, pásztori és papi feladatot.

1. A próféta az az ember, aki az Istentől jövő üdvösséget hirdeti. Az Isten történelmünkbe főleg a próféták szava által avatkozik be. Amikor Jézus Krisztus kihirdeti, hogy az Ország elközelgett, prófétai szerepet vállal és a legnagyobb prófétává válik. A próféta üzenet mindig konkrét helyzetre vonatkozik, azt az Isten szempontjából értelmezi, és ezzel rámutat arra, amit az üdvösség érdekében tenni kell. A prófétai szó nem doktrinális, hanem „politikai“ jellegű — a szót itt abban az értelemben véve, hogy cselekvésre vonatkozik. Azonban valami új meglátás is van benne a helyzetre vonatkozólag, és ez lehetővé teszi, hogy az eseményeket meghatározott irányba tereljék, üdvösséget hozó szó, és ebben az értelemben, másodlagosan, doktrinális is. A prófétai üzenet tehát mindig változást követel. Elsődlegesen pozitív, szükségszerűen irányt mutat, és leleplezi a megelőzőt, azt, ami nem vezetett üdvösségre. A prófétai szó a változás eszköze: követeli az igazságtalan, elidegenedett, önző, hamis, vagy legalábbis alacsony fejlettségi fokon álló helyzet megváltoztatását, hogy igazságos, szabad, teljesebb, igazibb, fejlettebb világ jöjjön létre.

A prófétai magatartás fejezi ki talán legteljesebben Jézus Krisztus küldetését, és ezért egyike legmélyebb és legállandóbb érzelmeinek. Minden keresztény hivatva van arra, hogy a saját helyes mértéke szerint vállalja a prófétai szerepet, hirdetve az üdvösséget és leleplezve azt, ami ellene szegül.

Minthogy a prófétai szó az üdvösséget hirdeti, és leleplezi azt, ami gátolja, tehát a magatartásra, viselkedésmódra és a struktúrákra vonatkozik. A próféta mindenekelőtt belső magatartásokat leplez le, mint pl. a hit hiányát, a gyűlöletet, az irigységet, a fösvénységet és az önzés minden fajtáját, mert ezek ellenkeznek az üdvösség lényegét alkotó isten- és emberszeretettel. De a személyek külső viselkedése alapján leplezi le őket. így mondta Keresztelő Szent János azoknak, akik raboltak, hogy ne tegyék többé, a katonáknak, akik rosszul bántak a néppel, hogy ne bántsák őket. — Ha az ember személyes kapcsolatok nélküli egyén lenne, akkor a prófétai szerep ki is merülne ebben. De az ember társas lény, és a struktúrák, amelyeket kapcsolatai szabályo32