Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Zichy Aladár: Remény a harmadik világban
védés (éhség, hideg), amely időről-időre meglátogatja azt, aki szegénységénél fogva a létminimum határán él. A fizikai igények nagyobb fokú kielégítése, azaz a gazdasági fejlődés létkérdés. A szellemi igények (tudás, művészet iránt) nem ilyen fejlettek, s ha igen, akkor sem a széles rétegeknél. Az alapvető igény azonban mindenütt, s főleg a fiatalokban fölfedezhető. Az iskolarendszerek mindenütt európaiamerikai mintára vannak megszervezve. Pedig ez olykor logikus ellentétben áll sok fejlődő ország felfogásával. A mi iskolarendszerünk ugyanis többek között egy bizonyos társadalmi berendezkedés szüleménye, és ugyanakkor előkészítője is. Az afrikaiak és ázsiaiak közül pedig sokan kifejezetten kétségbevonják az európai-amerikai társadalom rendszerét, azaz az ottani emberi együttélés és munka formáit. „Az európai szociális rendszer még a fejlődésért sem kell“ — mondta egyszer egy fiatal kameruni katolikus pap, aki hat évet szeminaristáskodott Franciaországban. A legtöbb afrikai sokkal inkább társas lény, a legtöbb ázsiai sokkal udvariasabb és több önuralommal rendelkezik, mint az átlag európai. A harmadik világ reménye tehát az — s embertelen nagyvárosainkra gondolva, talán velük együtt kellene reménykednünk —, hogy az európai-amerikai gazdasági rendszer alkalmazása ellenére is sikerül kialakítani egy emberibb közösségi életformát. Mindennek ellenére meg kell állapítani, hogy némelyik öregebb kultúra megkövesedett szociális rendszere a fejlődő országokban maradandó elkeseredést, letargiát és krónikus reménytelenséget okoz. Vajon remél-e a harmadik világ egy új hitet, egy más vagy megújult vallást, amely jobban megfelel a „re-ligio“ összes funkciójának? Ez igen kemény kérdés. De talán igaz, hogy ab ovo nem. Ha viszont egyes „gyengébb“ vallások követői, mint például a konfucionisták és az animisták megismerkednek a kereszténységgel vagy az iszlámmal, akkor fölébredhet bennük az igény, és magatartásuk várakozóvá, sőt keresővé válhat. A boldogság kérdése a harmadik világban élő európaiak között nem ritkán parázs vita tárgya. A harmadik világ szilárd meggyőződése — kivétel esetleg az a kiváltságos réteg, amelyik tanulmányi vagy más okból Európában vagy Északamerikában élt —, hogy a civilizált világ boldogabb. Következésképp föltétlenül kívánatosnak tartja fejlődésének utánzását. Reménye egy gondolatban kifejezve: fejlődés a boldogság felé. S nem természetes ez? A harmadik világ embere még fizikai nehézségekkel kínlódik: éhség, hideg, forróság, nehéz testi munka, fertőző, visszataszító betegségek stb. Neki tehát a fizikai igények tűnnek fontosnak, a szellemiekhez még nincs jó szeme. Tanúja viszont annak, hogy az európaiaknak minden fizikai igényük ki van elégítve. Hogyne lenne ezek után az a benyomása, hogy ez az az állapot, amely közel van a boldogsághoz, de legalábbis a meglégedettség magas fokához? Az európai viszont — az értelmiségi minden esetben — azt látja: milyen egyszerű, felelősség és bonyodalmak nélküli keretekben játszódik le a harmadik világ átlagemberének élete. A mostoha fizikai viszonyokat teljes méreteikben nem 25
