Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Leo Jozef Suenens bíboros: A remény az Egyházban - ma

ma a keresztény egyházakon belül és azok között el kell végezni. Ez az élő remény, amelynek most hangot adtam, az 1970-es brüsszeli teológuskongresz- szuson egy olyan óhajban tört ki belőlem, amely ugyan álomnak tűnik, de ez az álom segíthetne megteremteni a holnapi valóságot. Végezetül hadd idézem újból ezeket a szavakat. Én sem tudom jobban önöknél, mikor üt az újból megtalált egység órája. Én is azt hiszem, hogy az én nemzedékem keresztényeinek sorsa Mózeséhez hasonló: csak küszöbéről látják meg az ígéret földjét. De ha az idők jelei nem csalnak, akkor hihetjük, hogy közei van a keresztények látható egysége visszatérésének órája. Az ökumenizmus égboltozatán már felragyogott az a csillag, amely a bölcseket Betlehembe vezette. Az egység zarándokai újból útrakeltek; az út még köves és a nyomok elmosódottak: még a pusztában járunk. De Kelet bölcseitől eltérően, akiknek csak a legenda talált ki neveket, a mai zarándokok neve ismeretes, és ismerjük az arcukat is: az oldenburgi luteránus püspök, a canterbury-i anglikán érsek, a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka, a római püspök, vagyis a pápa. Mindezek útnak indultak az egység Betleheme felé, sőt utaik itt-ott már kereszteződtek. Mindenki hozza magával országa kincseit: aranyat, tömjént és mirrhát. Péter egyháza egységének hagyományát ajánlja, hogy rendet hozzon a világba. János egyháza misztikus és lelki hagyományának tömjénjét hozza. Pál egy­háza szent és prófétai könyveket tart a kezében. Haladnak előre, de olykor a csillag megszűnik ragyogni a fejük fölött, és ismét tájékozódniok kell az útról. Minden arra vall, hogy már nincsenek messze Betlehemtől. Talán — akárcsak a bölcseknek — először az Édesanyát kell együttesen megtalálniok, és azután a Gyermeket. Nehéz lenne elgondolni a meghasonlott gyermekek hazatérését anélkül, hogy az édesanya ne állna már ott a küszö­bön, hogy fogadja és az Úrhoz vezesse őket. Amit a bölcsek a barlangban fölfedeztek, az nem az Isten volt, ahogyan ők elképzelték. Isten olyan arcot öltött, hogy az minden számításukat, minden sejtésüket összezavarta, de minden reményüket is túlszárnyalta: Az Emmanuel egy jászolban feküdt, szegény gyerek alakjában, pólyába tekerve. Nem kereszténységünk szimboluma-e ez? az egymásra találás otthona, minden nem lényegestől megszabadítva? Isten egyszerűségének szimbóluma. Ezt a kereszténységet akarjuk együtt élni, kiüresítve mindabból, ami nem valódi és egyszerű! Nem tudom, hol és hogyan következik be a végleges találkozás. Egy har­madik vatikáni zsinaton? Talán. De miért ne történnék a találkozás ott, ahol a kereszténység bölcsője állt? Miért ne lenne az újraegyesülés zsinata egy második jeruzsálemi zsinat? Előadás Wormsban, 1973.nov.1-én Szöveg: Stimmen der Zeit 1974/2 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom