Szolgálat 22. (1974)
Halottaink - P. Takács Gábor OFM (M. L.)
házikóban. De ebbe a „remeteségbe" hamarosan megtalálta az utat nemcsak a soksok levél (a kisváros postájának aligha volt jobb magánkliense a páternél), hanem a látogatók is, Ausztráliából, Münchenből, Magyarországról egyaránt. P. Forró művésze volt a barátságnak, a vendéglátásnak. Néha egész kis ausztráliai kolónia verődött össze lakásán. Ilyenkor kifogyhatatlan volt a szolgálatban, a találékonyságban: mit adjon, mit mutasson meg látogatóinak. Sydneyben és Perthben, ahol taxisoknak is becsületükre váló mennyiségű mérföldet hajtott egy-egy év alatt, jól megtanulta a vezetést. A környék szenthelyeit, a nagy múlt emlékeit idegenvezető szintjén ismerte és örömmel mutogatta. Augsburg, Altötting, Dilllngen, Ingolstadt, Scheyern valóságos tanulmányi kirándulások voltak látogatói részére. A szépet mindenben szerette, és művészi fokon fényképezett. Sokakon, sokszor és sokkal segített, csendben, nagy trombita nélkül, reálisan. Mihelyt visszaérkezett Európába, csomagjai egyrésze még meg sem érkezett, máris felajánlotta szolgálatait lapunknak. Nyelvismeret: angol, német (Karl Rahner fordításának fokán!), francia, latin . . . Igényes és alapos volt minden dolgában. A hozzá érkező kéréseket feljegyezte noteszába, azt is, melyiknek mikor, milyen formában tett eleget. Ausztráliában közben egyre jobban érezték hiányát, egyre hívták vissza. Idegenajkú rendtársai azt írták: mindenkor közéjük tartozónak tekintik, s ha a lelkipásztori munkát már nem bírná, mint diák-lelkiatyát is szívesen látják. A sok sürgetés nem maradt hatás nélkül érzékeny kedélyére. A beteg fizikai szív és a forró misszionáriusszív vívta benne harcát. Ismerősei óvták, lebeszélték a visszamenetelről. ő mégis készülődött, komolyan foglalkozott ezzel a gondolattal. 1974.jan.13-án, vasárnapi napon, intézeti miséje előtt kora reggel kisegítésképpen még a kórházban is misézett. Beszédét mindkét kezével az olvasópultra támaszkodva tudta csak elmondani. A nővérek látták, hogy nagyon fáradt. Megnyugtatta őket: délután otthon marad, pihen, az ünnepi levelekre válaszol. Csakugyan ezt tette. Este nem jelent meg a vacsoránál. Amikor utánanéztek, arcrabukva, holtan találták ágya előtt. Nyughatatlan szíve immár örökre megnyugodott. A pullachi rendi temetőbe temették január 16-án. Az intézet növendékei három busszal vonultak ki. Hat pap mondta a koncelebrációs misét, a helybeli papság és a németajkú rendtársak, meg a jó nővérek mély megrendüléssel búcsúztak tőle. Mert P. Forrón is beteljesedett az írás szava: „ . . . százannyit kap és az örök életet." Istenért, az ő Országáért elhagyta szülői házát, hazáját, el kellett hagynia egyik munkaterületet a másik után. De ahová ment, ott mindenütt új hazát talált, új családot, új barátokat. Azért reméljük bizalommal, hogy az ígéret befejező része is betelik most rajta. Békési István és Radányi Rókus P. TAKÁCS GÁBOR OFM (1896 — 1973) Azok közül akiket a háború vihara kisodort Ausztriába, még ezrek és ezrek éltek összezsúfolt barakktáborokban, mozgásuk I0 km-es körzetre korlátozva, amikor nekünk papoknak (jórészt volt tábori lelkészeknek) először sikerült lelkigyakorlatra összejönni Kitzbühelbe. Egy ürességtől tátongó szálloda volt a lelkigyakorlat helye. Éhes, fáradt kis csoport, lelkében ezer kérdőjellel. Ott volt köztünk a szomszédos wörgli barakktábor lelkésze és Gábor atya. A lelkigyakorlatot nem ö vezette, de talán tőle kaptunk mégis legtöbbet. Ez a szelíd, mosolygó ferences barát, mikor erdélyi ízűén beszélni kezdett, mintha visszahozta volna közénk az életet. Úgy éreztük, mintha a körülvevő hegyekből a Hargita zúgna, s ha harangoztak, hogy Csíksomlyó harangjai zengenek. Ekkor láttam utoljára Gábor atyát. Rendje néhány hónap múlva az USA-ban élő erdélyi ferences testvéreihez rendelte. Elment, hogy Kitzbühel után ott is Csíksomlyót teremtsen, most már építsen, szebbet,, maradandóbbat, mását az erdélyinek. 103
