Szolgálat 21. (1974)
Halottaink - Both Ferenc (Both Pál)
Nagy szegénységben élt, és ez külsején is meglátszott. Szerénysége soha nem engedte meg, hogy máshová pályázzon. 30 évi tassi működés után megrendült egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjazását kérte, és 1963 októberében Pálmonos- torra vonult vissza. Négy év múlva, amikor nővére, gondviselője is meghalt, felvételét kérte a székesfehérvári papi otthonba. Ez alatt a négy év alatt gyenge egészsége mellett is segítségére volt az ottani plébánosnak. Az otthonban mindenki szerette kedves egyénisége miatt. De a frontról hozott betegsége, amelyet egész életében keresztként cipelt magával, itt elhatalmasodott rajta, általános érelmeszesedéssel és érszűkülettel együtt. Élete utolsó másfél esztendejét a betegszobában töltötte. Példaadó ielkülettel viselte szenvedését. Még így, a tehetetlenség állapotában is megtalálta a módját, hogyan tegyen jót. Amikor tudomást szerzett róla, hogy egykori tassi templomának tornyát restaurálják, egyik paptársával íratta meg a postautalványt, és küldte el a maga nem is kis adományát. E sorok írója halála előtt három héttel látogatta meg, és látta nagy szenvedését, de türelmes megadását is. November 25-én, vasárnap délután mellette volt az otthon spirituálisa és vigasztalta: „Ne félj, Imre bácsi, nem tart már sokáig! Jön Jézus érted!“ És jött is, még aznap este 9 órakor. Temetését három nappal később végezte Vajda József váci segédpüspök. A beszenteiés után tassi utóda mondott róla megemlékezést: „Lelkedet Krisztusnak, az örök Főpapnak ajánljuk, akit életedben olyan hűségesen és állhatatosan szolgáltál." Szalontai Károly tassi plébános BOTH FERENC szalézi áldozópap (1921 — 1974) „Repentina mors — clericorum sors.” A hirtelen halál a papok sorsa. Both Ferenc számára a halál hirtelenül, de nem váratlanul jött. Jan. 23-án délután még félötig tanította a rajzot a Don Bosco által alapított intézetben. Akkor gyóntatni kellett volna mennie S. Benignoba. 'Mivel látszott rajta, hogy beteg, más ment el helyette. Visszatért szobájába, és vacsorára csak főtt gyümölcsöt evett. Mivel igazgatója rosszat sejtett, hivatta az orvost. Az mentővel azonnal Torinóba küldte. Közben elveszítette az eszméletét. Oxigénpalack segítségével élt még másnapig. Néhányszor felnyitotta szemét, de beszélni nem tudott már. Szalézi szent Ferenc ünnepén és a Segítő Szűz megemlékezésének napján (a Szűzanyát nagyon szerette és tisztelte) délután négy óra után csendesen elszenderült. 1973.dec.22-én egy kis papírszeletre a következőket írta: „Ha hirtelen meghalok, ez nem jelenti azt, hogy az Isten akarata számomra már nem volt kész, és én nem ismerhetném, vagy távol akarom tartani tőlem. Az én betegségem minden látszat ellenére pár percen belül halálos lehet. Hála Istennek! Ave Maria." December 31-én pedig ezt írta: „Kedves Rendtársak! Az irgalmas és igazságos Úr bármelyik pillanatban magához hívhat engem . . . Bocsássatok meg nekem. A Szeplőtelen és Segítő Szent Szűz nevével segítsetek engem! Mint szalézi (35 év) és mint pap (25 év) megelégedetten halok meg. üdvözlégy Mária! Éljen Jézus! Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek! Both Ferenc áldozópap.“ Győrött született 1921 .dec. 19-én jámbor szülőktől (akik még egy másik papot is adtak Istennek), és így a családi otthonban érlelődött meg benne papi és szerzetesi hivatása. Noviciátusát Mezőnyárádon végezte. Péliföldszentkereszt, Esztergomtábor voltak további tartózkodási helyei. Pappászentelése után elöljárói Torinóba küldték, hogy magasabb kiképzést kapjon. Sajnos betegsége ebben megakadályozta. Villa Moglia, Növi Ligure után Montalenghébe került, ahol a ház bezárásáig majdnem húsz évet töltött. Szeptemberben küldték Foglizzóba. Mint gyóntató és mint tanító működött; különösen szerette a rajzot. Temetése is Foglizzóban volt. Elöljárói, növendékei, a környék papsága és a nővérek számos hivőtői körülvév® kísérték el utolsó útjára. Both Pál 96
