Szolgálat 21. (1974)
Könyvszemle - J.A. Pilz: Ahol vagyok, hadd mondom ott: Te (Solymár J.) - Dörnyei István - Gergye Győző - Csőgl János: A szentségek életértéke (Szabó F.)
két szentségi életnek tekintsék. Tehát olyan életnek, amelynek gyökereit és kibontakozását a szenttétevő kegyelem határozza meg. Ez az élet mennyei élet már a mi földi világunkban, mert a megdicsőült Krisztusba oltott és az ő teljességéből merít.“ Ugyanezt a lelkipásztor szempontjából így fogalmazza meg a könyv: „Rá kell jönnünk, hogy az evangélium örömhíre tulajdonképpen Istenünk válasza a bennünk feszülő életvágyra. Jézus tanításával is, egész lényével is a teljesebb életre akart oktatni bennünket. Azt az igét, amely a minden emberit meghaladó életről szól, Egyházára bízta, és ha jól akarunk sáfárkodni a ránkbízott kinyilatkoztatással, az élet Igéjét kell hirdetnünk. Ránkbízott egy másfajta igét is: teremtő szavakat, amelyekkel szentségeket szolgáltatunk ki. A teremtő igék nem egyszerűen az életet hirdetik, hanem életet fakasztanak . . . Meg kell mondanunk mindenkinek, hogy mi az Élet prófétái vagyunk, és mindenkit az Élet szeretetére hívunk.“ (11. o.) A könyv nemcsak az Életről szól, hanem a konkrét, mindennapi élet frisseségének bélyegét viseli magán. A szerzők nemcsak ismerik a mai ember életét, de azt a tanítást is átélték, amelyet másoknak tovább akarnak adni. Egyik hiányosságuk viszont az, hogy nem igen utalnak a liturgikus reform eredményeire és az újabb liturgikus intézkedésekre. Általában hiányzik a szakszerű exegézis (a fontosabb szentírási szövegeknél) és a szentségtan történeti kibontakoztatása. Mindez — minthogy a szerzők főcélja lelkipásztori volt — történhetett volna sokszor csak utalások formájában is (pl. hivatkozással Cserháti József „Az Egyház és szentségei“ c. alapvető munkájára). A történeti kitekintés egyébként beleillett volna a könyv dinamikus szemléletébe. Még néhány részleges tételt is bírálhatnánk — nem az ortodoxia, hanem a teológiai pluralizmus nevében. De a könyv alapvető beállítottságát, az életre való nyitottságát a legnagyobb elismerés illeti. A Zsinat szellemében megmutatják, hogy a kegyelem, a szentségek táplálta „mennyei élet“ nem idegenít el a világtól, a testtől, embertestvéreinktől, a jelen feladataitól, hanem éppen ellenkezőleg: mindezt belevonja az istengyermekség megszentelő erejébe, a „bővebb élet" teljességébe. „Jézus nem belebeszél az életünkbe, hanem magába olt, és így visz bennünket — ha vele akarunk menni — egy olyan életkalandba, amely minden emberi képzeletet felülmúl.“ A hit életérzését a szerzők az űrhajós élményéhez hasonlítják. Csakhogy „az űrhajósokban feltétlenül él egy természetes szorongás, mert el kell hagyniok a földet. A Jézusban levés nagy élménye, hogy benne nem hagyjuk el a mi világunkat. Hiszen Urunk, aki beletestesült ebbe a világba, éppen azt akarja, hogy megszenteljünk mindent. Vagyis azért olt magába minket, hogy általunk magához kapcsolja az emberek egész világát, és így vigyen bennünket a természetfeletti találkozásba, végül egyesülésbe.“ Ezt a szent- páli krisztusmisztikát sugallja a könyv minden lapja, rányit a Jézusba oltott és küzdelmesen kibontakozó istenfiúi élet örömben virágzó és szeretetben gyümölcsöző titkának távlataira. Szabó Ferenc 87
