Szolgálat 21. (1974)
Az egyház szava - A gyermekek részvételével tartott szentmisék direktóriuma (Nagy F.)
érlelés eredménye, és valóban nyitott, pozitív beállítottságú. Bevezetőből, három fejezetből és befejezésből áll. A bevezető (1-7) megjelöli a dokumentum kiadásának indítékait, és röviden leírja keletkezését. Az Egyháznak foglalkoznia kell a megkeresztelt gyermekek lelki életével, mert a szülők elég gyakran nem gondoskodnak megfelelő módon gyermekeik vallásos neveléséről, jóllehet a keresztség kérésével elkötelezték magukat erre. A liturgiareform óta, különösen az anyanyelv használatával, a liturgikus szertartások érthetőbbé váltak. Ez azonban nem szüntet meg minden nehézséget a gyermekek részéről. Igaz ugyan, hogy a gyermekek a mindennapi életében arra törekszenek, hogy magatartásukat a felnőttekéhez szabják. Ha azonban ezt az alapigazságot mereven alkalmaznánk a liturgiára, az azzal a veszéllyel járna, hogy éveken át olyan valóságok megélésére kényszerítenénk a gyermekeket, amelyeket nem értenek eléggé. Másrészt bizonyos az, hogy a vallásos benyomások már egész kicsiny korban mélyen megragadják a gyermeket. A direktórium kidolgozásában azt a vonalat követték, amelyet már az 1967-es püspöki szinodus megjelölt: nem „gyermekmisékről", hanem „gyermekek részvételével tartott misékről“ van szó, vagyis nem akartak új miserítust teremteni a gyermekeknek, hanem a meglévő szertartás bizonyos elemeit elhagyni, rövidíteni, módosítani, és a legalkalmasabb szövegeket kiválasztani. Olyan férfiak és nők működtek közre, akik járatosak a gyermeklélektanban és gyermekpasztorációban. Amint a szövegből kiderül, a dokumentum a serdülőkort megelőző évekre, főleg a 7. és 10. év közötti életkorra van tekintettel, normális fizikai és szellemi fejlettség esetén. Irányelveit tehát nem lehet alkalmazni pl. ott, ahol az általános vallási vagy műveltségi színvonal igen gyenge. (Ilyen helyzetekre az 1969.máj.15-i instrukcióban kell megoldást keresni.) Az első fejezet (8-15) arról szól, hogyan kell a gyermekeket előkészíteni az Eucharisztia megünneplésére. Ez nem a kiindulópont, hanem az egész vallásos nevelés célpontja. Először meg kell ismerniük és el kell sajátítaniok azokat az emberi értékeket, amelyek az eucharisztikus ünneplésben megvannak: a közösségi cselekvést, egymás üdvözlését, a csendet, a bocsánatkérést és megbocsátást, a köszönetmondást, egyszerű szimbolikus cselekedetek megélését, az étkezés baráti légkörét, egy ünnep megülését. Ezen az alapon aztán a nevelők bevezethetik a gyermekeket a sajátosan keresztény értékekbe. A szülőket és más nevelőket meg kell erre tanítani. A hitoktatáson belül különös jelentősége van a szentmisére és az elsőáldozásra való előkészületnek. Nem száraz fogalmakat kell adni, hanem élménnyé tenni a liturgikus ünneplés elemeit: a köszöntést, a csendet, a közös imádkozást és éneklést. A második fejezet (16-19) azokról a felnőttmisékről szól, amelyeken gyermekek is résztvesznek (pl. azok az ún. plébániai „gyermekmisék“, amelyeken 51
