Szolgálat 21. (1974)
Hiszek egy Istenben
HISZEK EGY ISTENBEN Napjainkban a hitet két nagy veszély fenyegeti. Az egyik a felhígulásé. Korunk embere erősen értelmi beállítottságú: ezért hajlandó a hitet összetéveszteni a teológiai, exegetikai vagy egyéb vallástudományi kutatásokkal. Eszerint a hit a „szakemberek“ dolga lenne. Korunk embere erősen közösségi, szociális beállítottságú: ezért a hitet könnyen azonosítja a gyakorlati elkötelezéssel és segítéssel, vagy valami „dogmákon túl“ összefűző emberi kapcsolattal — innen a túlzások az öku- menizmus és az „anonim kereszténység“ értelmezésében. Az a hit, amelyről jelen számunkban szó van, nem puszta emberi meggyőződés vagy világnézet, bármilyen szépek és tiszteletreméltók is ezek. „Without faith we can never live“, hit nélkül egyáltalán nem élhetünk — jelenti ki egyik levelében a nagy hegedűművész, Yehudi Menuhin. Igen: az embernek „a kétszerkettő józanságán“ túl szüksége van a logikailag már nem igazolható meggyőződés lendületére és odaadására. És ez valamiképpen mindig az Abszolútum tükröződése életében, annak is kell felfognunk, annak megfelelően tiszteletben tartanunk. Mi azonban itt természetiölötti értelemben beszélünk a hitről, mégpedig a keresztény hitről: a hit aktusáról, amint az Isten ingyenes ajándékából és az ember szabad együttműködéséből létrejön, és annak tartalmáról úgy, ahogyan a Hiszekegy mondatai elénk adják. Ugyanakkor fennáll a másik, ellenkező irányú veszedelem: a kizárólagosságé. A hit felfogásának sokban nem kedvező mai világban a hivő hajlamos szellemi-lelki gettóba zárkózni. A nemhivő és méginkább a kételkedő viszont arra hivatkozik: ha a hit ajándék, kegyelem, ugyan mit is tehetne érte? És elhanyagolja mindazt, amivel a maga részéről elébe mehetne ennek az ajándéknak. Ügy tetszik nekünk, a hit bibliai fogalmához való visszatérés mind a kétféle veszedelemtől megszabadít. hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk“ — mondja tömören a Zsidókhoz írt levél híres meghatározása (11,1). Két jegy domborodik ki itt. Az egyik az, hogy valami emberen túliról, természet- felettiről van szó, amit nem „látás“ (érzéki tapasztalat) alapoz meg bennünk. A másik pedig az, hogy mégis bensőséges közünk van hozzá: valami nem értelmi, hanem egzisztenciális jellegű „szilárdság“ alapján nyugvó — egy felsőbb tekintélyen alapuló — odaadás, ráhagyatkozás, „bizalom“ fűz össze vele. Ez természetesen föltételezi a személyes Ab- szolútumban, o.z Istenben való hitet, nekünk keresztényeknek úgy, 3