Szolgálat 20. (1973)
Eszmék és események - Papi jubileumok
hátralevőkre való tanítót! Szóval van bőven tennivalónk, kívül-belül. Sok-sok élő templom düledezik, romos, elhanyagolt, kívülről is láthatóan, hát még belülről milyenek lehetnek? Egy dolog biztos. Saját templomunkat ismernünk kell, látnunk kell belülről, kívülről . . . biztos, hogy van abban is, azon is tennivalónk bőven. Avagy már teljesen magunkra öltöttük Krisztust? És itt nem állhatom meg, hogy egy gondolatot fel ne vessek. Mindeddig előtérbe volt állítva a nevelésünkben a haláltól való félelem, az erősen hangsúlyozott gyász, szomorúság, levertség, amikor meglátogatott bennünket a halál és elvitte egy szereltünket, barátunkat, vezetőnket. Igen kevés helyet, teret kapott életünkben, szívünkben az öröm! Úgy érzem, ezen is változtatni kellene. Persze ez megint hit dolga. Tehát imádságunknak egyik középponti kérése legyen a hitért való könyörgés, de nemcsak magunk részére, hanem testvéreink számára is. Mert ha igaz, hogy „hitből él az igaz“ (és ez igaz), akkor bizony szomorúan állunk hit dolgában, mert életünk nem hitről tanúskodik. Tehát itt van a fő-baj forrása. A lelkeket rá kell irányítani a misére, mint hitéletünk forrására, centrumára, csúcsára. Krisztus keresztáldozatára és annak végtelen állandósítására, emlékezetére, folytonosságára. (Levélírónk ezután két konkrét kérdést vet föl: tiltakozik a misestipendiumok ellen és kéri a két szín alatti áldozás általánossá tételét. Csak röviden jelezzük: az első kérdés megfelelő rendezése magas egyházi köröket is foglalkoztat. De világos, hogy a misemondatáskor felajánlott összegnek semmi köze az Áldozathoz; nem a (végtelen értékű!) szentmisét akarják „megfizetni“ vele, hanem a — sokszor bizony nehéz körülmények között élő — papot támogatják. Ha bibliai „párhuzamot“ akarunk keresni hozzá, akkor nem Júdás pénzére kell gondolnunk, hanem arra, hogy a jámbor asszonyok „vagyonukból szolgáltak“ az Úrnak, és ő nyugodtan elfogadta ezt. Vigyáznunk kell, hogy buzgóságunktól sodorva ne hagyjuk el a valóság talaját: ez nem lenne keresztény magatartás. A „misepénz" különben olyan szerény, jelképes összeg, ami (a gyakorlat mutatja) a szegényeket sem tartja távol. És biztos, hogy egyetlen pap sem erről az oldalról nézi a szentmisét. De ha egységesen megfelelőbb megoldást sikerül találni, annak csak örülhetünk. Addig pedig jó lenne, ha a lelkipásztorok jobban megmagyaráznák a híveknek, hogy a halottaikért mondatott szentmisék a szép napi miseszövegekkel ugyanannyit „érnek“, mint feketében — meg hogy nemcsak a halottakért és saját lelkiüdvükért lehet misét mondatni, hanem hálaadásul, Isten dicsőségére, az Anyaszentegyház, a világ nagy ügyeiért is! — A Szent Vér tekintetében a liturgikus reform álláspontja egyértelműen pozitív, a nehézségek csak technikaiak. Ne feledjük: türelemmel, vágyaink és keresztjeink felajánlásával segíthetjük elő sokszor a legjobban az Egyház fejlődését. Amint levélírónk a befejezésben szépen mondja:) Mivel nagy horderejű dolgok, kérdések várnak válaszra, megoldásra, kivitelezésre, sokat kell imádkoznunk, kérni az igazságra vezető Szentleiket, ne hagyjon magunkra, fogja meg kezünket, irányítsa lépéseinket, gyújtson világosságot értelmünkben, erősítsen a hitben, tökéletesítsen a szeretetben, hogy ezáltal mind jobban és jobban megismerhessük Mennyei Atyánk akaratát és minden erőnkből, tudásunkkal iparkodjunk azt megvalósítani, hogy minél hamarabb elérkezhessen az Isten országa minden ember szívébe és az egész földre is. A Szentlélek Úristen áldjon meg minden tőle származó gondolatot, hogy életté váljon. PAPI JUBILEUMOK Vasmisék Fetzer József c. apát, pápai kamarás jún. 28-án mondta vasmiséjét Szarvason, amelynek 1915-től nyugalomba vonulásáig plébándsa volt. 89 évével ma is készségesen segít a lelkipásztorkodásban az egész endrődi kerületben, 90
