Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Sík Sándor, a lelkivezető (Volt tanítványa)

erre“, hanem azt mondta, hogy teljesen megérti a panaszkodót — de azért az Isten a szenvedéseken keresztül nevel bennünket, és nem ad többet, mint amennyit elbírunk. „Én azt feleltem: bizony nekem sokszor volt olyan érzésem, hogy sokkal több súly van rajtam, mint amennyit elbírok. És akkor azt mondta a Tanár Úr — soha senki, egy lelkivezető sem mondott ilyet: .Ugye ilyenkor azt a fohászt kell elmondani, amikor az ember már csak hangosan mondja azt, amit nem hisz és amit nem érez: Istenem, hiszek tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged, bár e pillanatban se nem hiszek benned, se nem remélek benned, se nem szeretlek téged.' És ez engem akkor olyan teljesen meghatott.“ — Máskor egy volt tanítványa, aki elég messze állt a gyakorló vallásosságtól, elmondta neki: életének egy nagyon nehéz pillanatában eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene, de azt gondolta: aljasság lenne most fordulni az Istenhez, és nem tette. Mire Sík Sándor: „De hiszen maga akkor imádkozott. A maga lelki beállítottságával csak így imádkozhatott.“ Mélységesen pozitív lelkületével minden szikrát fel tudott fedezni a lélekben és tudta, hogy ami jó van benne, az mind az Istentől való.

Lássunk most valamit ennek a vezetésnek a módszeréből. Nem az aprólékos analizálás embere volt. „Ugye az elvekkel tisztában van?“ Ezt úgy tudta kérdezni, hogy az illető azonnal tisztában volt velük. Egyenesen ingerelte, ha valaki kicsinyes apróságokkal fordult hozzá, vagy a formalizmusnak csak árnyékát is tapasztalta valahol. Példájával, bánásmódjával is szuverén függetlenségre nevelt minden formaságtól. Gyóntatásának külső formája is messzemenően „szabad" volt. Sokszor a beszámolót már gyónásnak minősítette és megadta rá a feloldozást. Máskor zsúfolt templomban, üres gyóntatószék híján, az oltár előtt térdelt le gyónójával és így gyóntatta meg. Jó érzékkel állapította meg az érdekelt: „Valahogy azt az emléket vittem magammal, hogy nem kell olyan nagy .esetet' csinálni egy gyónásból Sohasem adott sablonos elégtételt. Szívesen tűzött ki valami lelkiolvasmányt (pl. a Filotea egy fejezetét!), a gyónó lelkiállapotához, vagy a liturgikus időszakhoz illő imádságot saját imakönyvéből, esetleg szentséglátogatást, önmegtagadást, vagy szeretetszolgálatot. Amikor egyik lelkilánya férjének elvesztése után ment hozzá gyónni, tudott vele együtt sírni, mert fiaként szerette az illetőt, — de elégtételül a Te Deumot adta föl, hálából, hogy ez a nagyszerű ember az övé volt. Egyik pap-gyónóját életreszólóan megrendítette az a páratlanul álló szokása, hogy többször megmondta neki: a feladott elégtételt, pl. önmegtagadást, segítségképpen ő maga is elvégzi vele együtt.

„Megalázni“ a rábízott lelket szántszándékkal sohasem akarta, — ez teljesen összeférhetetlen lett volna egyéniségével. De persze — mondják lelkigyermekei — ettől a nagy embertől elég volt csak egy szó (pl.: „Ugye tudja, hogy ez hallatlan önzés?"), vagy talán csak egy elégedetlenséget kifejező kézmondulat, hogy az ember átérezze saját semmiségét. Különben ha azt tapasztalta, hogy nem fogadják meg utasításait és látta, hogy ennek nem önfejűség, hanem emberi gyöngeség az oka, inkább s,zomorú volt, mint ha77