Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Sík Sándor, a lelkivezető (Volt tanítványa)

megnyilatkozások: „A legnagyobb szabadságot hagyta nekem." — „Soha nem akart betörni valakinek a leikébe, rákényszeríteni dolgokat, erőszakkal téríteni akár a leghelyesebb irányba is. Mindig mindenkiben mélységesen tisztelte a ,mást‘, az .egyént' “. — A döntés előtt állót nem befolyásolta előre („sohasem ült rá", mondta jellegzetesen valaki), csak megvilágította a helyzetet, megmutatta a lehetőségeket, azután elküldte, hogy néhány napig imádkozzék — ő vele együtt imádkozik —, gondolkozzék, és térjen vissza elhatározásával. Valaki konverziója előtti forrongó korszakában hitbeli problémáival fordult hozzá. Nem adott gyakorlati megoldást, hanem a Szentlélek Úristenhez utasította: tartson hozzá kilencedet világosságért. Csak mikor az illető kitartott és visszatért, akkor bocsátkozott részletekbe.

— Igazi nagykorú keresztényekhez illő vezetés volt az övé. Erős, önálló, független lelkeket nevelt. Egészen abban a zsinatutáni szellemben, amely felé most olyan erőteljesen haladunk, vagy legalább kellene haladnunk. Olyanokat, akik lelkűk gazdagságában szuverénül függetlenek tudtak lenni sajátmaguk- tól, és — minden szeretetük, tiszteletük, hálájuk mellett — tőle is.

A másik jellegzetes alapvonás: „Egész vezetésére talán legjellemzőbb a lelki egyszerűség volt." Amikor valaki egyszer fölkérte vezetőjének, elvállalta, de mindjárt megjegyezte, hogy „női komplikációk" iránt nincs érzéke . . . Adomaszerűen kedves, hogy lelkigyermekeinek első gárdája — Karinthy Frigyesnek egy akkoriban divatos krokija nyomán — így emlegette: „Egy ember, akinek abszolút semmi érzéke a szimbolizmushoz" (értsd: a csináltsághoz, a mesterkélt problémákhoz). Magát a „probléma" szót sem nagyon szerette. „Ez nem probléma, csak nehézség. Nincs más, mint elviselni." Ez a kifinomultan intelligens és művelt ember szívből szerette és méltányolta az egyszerű lelkeket. Varrónők, munkások keresték fel leveleikkel. Amikor valaki panaszkodott neki, hogy nagyon butának érzi magát doktorátusra készülő társai között, azt felelte: „örüljön, hogy olyan egyszerű, azoké a mennyek országa!"

Egyáltalán nem „beszélte agyon" a rábízottakat, ami pedig közelálló kísértés és veszély lett volna a szó adományát oly bőségesen bíró papnak. Igen kevés szóval irányított — kevés, egyszerű, de telített, kiforrott, kegyelmies szóval. „Hisz tőle a kevés is igen mélyre ment. Olyan mélyre, hogy a legtöbb még ma is eleven forrás maradt bennem, amiből bármikor meríteni tudok."

— „Meghallgatott. Ez a meghallgatás, és a rákövetkező rövid gyónás után mondott néhány mondat elég volt ahhoz, hogy fölemeljen, erőt és világosságot adjon a következő lépésekhez." Igen, művésze volt a meghallgatásnak. „Neki nem is kellett beszélni, neki csak ott kellett ülni és fölvenni, amit az ember mondott, az tökéletesen elég volt" — a fájdalom lecsillapult, a kínzó probléma nem egyszer már meg is oldódott. „Nálánál megértőbb és együttér- zőbb gyóntatóval még nem igen találkoztam" — mondta egy paptársa. És valaki más: „Mint lelkivezető szigorú volt, de annyira megértő, hogy talán az ember maga sem érti önmagát annyira, mint ahogy ő megértette. Többször

75