Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Csányi Dániel: „Az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon“

készen“, fogja elérni a kitűzött célt, lesz „teljes“, és hogy ezért útját folytatni „kell“ Jeruzsálem felé.

A türelmetlenség és tántoríthatatlanság, amellyel Jézus ez elé a „harmadnap“ elé siet, nem szabad hogy elfelejtesse velünk azt a tényt: az a Jézus, akit látszólag vonz a halál órája, ugyanúgy iszonyodik a kínszenvedéstől, mint embertestvérei. A kudarc gondolata, az a tudat, hogy félbe kell hagynia a tanítás, a gyógyítás művét, ugyanúgy a hiábavalóság érzésével tölti el, mint embertestvéreit. Erről tanúskodik János evangélista. Miután Jézus elmondta a hasonlatot a halálon keresztül termékeny búzaszemről, miután beszélt az Emberfia küszöbönálló megdicsőüléséről, ezt mondja: „Most megrendült a lelkem. Mit mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet!“ (Jn 12,27-28)

Megdöbbentő, de egyben mélyen tanulságos ennek a két tudattartalomnak egyidejű jelenléte Jézusban.15 Az imádság által megvilágosítva és megerősítve, az írás értelmében, meg van győződve, hogy az élő Isten kezében tartja sorsát mindannak, aki „életét elveszti“ érte. De ez a meggyőződés nem csökkenti benne azt az iszonyatot és azt az ösztönszerű menekvésvágyat, amely minden élőlényben felszínre tör, amikor szembesítik a kérlelhetetlen halállal. „Főpapunk hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett“ (Zsid 4,15). Jézus megkísértettségének emberi valóságát még aláhúzza, hogy ami János leírásában még csak kérdésként merül fel, az az agónia órájában könyörgéssé, „könnyek közötti hangos kiáltássá“ fog válni (vö. Zsid 5,7). Hűsége azonban a legnagyobb próbában is rendíthetetlennek bizonyul (vö. Lk 22,40-42).

így rendíthetetlenségében Jézus hű maradt szavaihoz,14 amelyekben kinyilatkoztatta, hogy ő az Úr szolgája: „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy kiszolgáltassa magát, hanem hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Mk 10,45; vö. Iz 53,11-12; Jn 13,4-5).

Az Úr szolgája küldetésének lényegére még egyszer emlékezteti tanítványait Jézus, amikor a kelyhet nyújtja nekik az utolsó vacsora folyamán; „Ez a vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.“ Azt akarja, hogy valahányszor tanítványai összejönnek a kenyértörésre (vö. Csel 2,42), úgy emlékezzenek rá, mint az Úr Szolgájára, aki „azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.“

+

Szavát a tanítványok megfogadták. A legősibb krisztológia rendszeresen alkalmazza a „paisz“ címet Jézusra (vö. Csel 3,13-16.26; 4,27-30). A LXX „paisz theú“-val fordítja a héber „‘Ebed Jahve“ kifejezést. Mivel a görög szó egyaránt jelenthet „szolgát“ vagy „fiút“, az ősi hithirdetők gyakorlata egyetlen szóban tökéletesen összefoglalja a szinoptikusokban megtalálható „közvetett krisztológiát“: Jézus küldetése abban áll, hogy kinyilatkoztassa számunk27