Szolgálat 20. (1973)
Halottaink - Brückner József esztergomi kanonok (Meszlényi Antal)
ványainak nemcsak osztályfőnöke, hanem atyja volt. Hálásaknak is bizonyultak, mert betegeskedése idején újra és újra csoportosan felkeresték. De jártak hozzá működése idején mint gyóntatójukhoz és lelkiatyjukhoz a többi diákok is. Lelkigyakorlatok idején pedig még a késői órákig is várakoztak, míg sorra kerülhettek. Még nagyobb, igazán országos hírt szerzett mint szónok. Hatása felejthetetlen maradt, évekkel később is idézték beszédeinek a szívekben őrzött szavait. Született „rétor“ volt a szó klasszikus értelmében, mert nemcsak mondanivalója, hanem előadásmódja is mély hatást gyakorolt. Beszédeit kiadott könyvei is megőrizték számunkra. Első beszédeiben, a „Haec loquere“ c. kötetben még erősen moralizál, elsősorban az erkölcsi élet gyakorlati követelményeiről szól. A gyakorlatiasság és megvalósíthatóság mellett jellemzi öt, hogy mindig a „mában“ élt, a „mának" szólt. Egyik legyakrabban használt szava a „ma“. Ifjúsági beszédeit is ezzel a címmel adja közre: „A ma diákja“ (2 kiadás). További kötetei: „Világáramiatok sodrában“, „Magyar vagyok", azt mutatják, hogy tudta a világot katolikus, azaz egyetemes szemmel nézni, de ugyanakkor tudott a magyar népet szerető, annak lelki, szellemi fejlődésén fáradozó lelkipásztor lenni. Hangsúlyozott problémája volt „a nemi élet etikája és pedagógiája“. Sokat beszélt erről, nemcsak az ifjúságnak, hanem a felnőtteknek is. (Itt említjük meg két kiadásban megjelent könyvét: „Szerelmes vagy?“, valamint utolsó megjelent művét: „Szülők — tanárok négyszemközt“.) Életének emelkedő pályája Isten akaratából megszakadt. De ez csak a látszat, a valóság az, hogy a szenvedésben lett igazán teljes ez a szép életmű. Tevékenységét érték kritikák. Főleg a „rétori“ adottságokat nem ismerők gondolták előadásmódját „színészkedésnek“. Szenvedése megmutatta, hogy nem volt „színész“, hanem az Úr szolgája. Azt a türelmet, az a megnyugvást, azt a Krisztussal való együttszenvedést két évtizeden át nem lehet megjátszani, hanem csak a lélek mélyéből átélni. Hisszük, hogy számára a földről való távozás pillanata szárnyalás lehetett az őt váró Krisztus karjaiba, akit oly hűségesen szolgált mint szerzetes, tanár, nevelő, szónok, író — és mint szenvedő. Confrater BRÜCKNER JÓZSEF esztergomi kanonok (1894— 1973) Brückner atyára valóban alkalmazható a szentpáli vallomás: számomra az élet Krisztus volt, ezért lett a halál nyereség (vő. Fii 1,21). Életének külső kerete sosem volt kirakatos, hanem egyszerű. 1894. aug. 6-án született Budapesten, 1916. dec. 23-án szentelték pappá. Szinte azt lehetne mondani, hogy Isten karácsonyi ajándéknak szánta paptestvéreinek, az embereknek, különösen a szegényeknek és betegeknek. Élete külső keretét úgy fogadta, a legkisebb válogatás nélkül, ahogy az égi Akarat kiszabta. így lett 1916-19 közt a nagyszombati (Trnava) kisszeminárium prefektusa, majd budapesti hittanár, 13 évi kateketikai nevelés és oktatás után pedig 1932-39 között az itteni Központi Szeminárium vicerektora. Felcsillant az esztergomi szemina- risták szeme, amikor 1939-ben megkapták előbb spirituálisuknak, teológiai tanáruknak, s rá kér évre rektoruknak. Emellett egymásután jöttek a különböző munkatöbbletek, mint a zsinati bírói tisztség, a vizsgáztatás többféle megbízatása, majd az érseki Főszentszék h. elnöksége, végül Mátrai kanonok halála után, 1972 elején a nagypréposti helyettesi munkakör. Mindezzel együtt jártak különböző megtisztelő kitüntetések is, amelyeket nem keresett, ezért nem is beszélt soha róluk. Sajátos jellemzője volt, hogy a jó szolgálatra sosem tudott nemet mondani, főképpen ha azzal az Isten ügyét és a lelkek javát tudta előmozdítani. Gyóntatásban, beteglátogatásban, szegények, rászorulók keresésében és patronálásában fáradhatatlan volt. Mindenkit meglepett, hogy nem valami erős fizikuma hogyan bírja a terheket, az utazgatásokat, a gyűjtéseket. S az is sajátos „brückneri“ »vonás volt benne, hogy 101
