Szolgálat 19. (1973)
Boros László: A boldog ember és Istene
Boros László A BOLDOG EMBER ÉS ISTENE Ha az emberi életet leglényegében akarjuk megragadni, akkor „boldogságának“ kérdést kell fölvetnünk. A boldogság tény, vitathatatlan tény. Mindannyian átéltünk már üyen fénylő pülanatokat, — hatásukra lényünk áttetszővé vált, áttündökölt rajta valami mélyében rejlő belső forma: az élet zűrzavarából hirtelen kiemelkedett a végső értelem, a beteljesedés, a boldogság. Életünk egyszerre tisztán és tökéletesen állt előttünk. Szent borzongás fogott el. Ilyen hát életemnek lényegi mélye: ilyen vüágos, ilyen tiszta, üyen csordulóan teli és üyen „más“. Előttünk állt valaki — kétségtelenül „mi magunk“, a létnek ugyanabból a szövetéből, sorsunk egészét hordozva: és mégis, ugyanakkor ez már nemcsak a „mi életünk“ volt, hanem valami ajándékba kapott, valami megfoghatatlan. Különös hangulat vett erőt rajtunk. Nem öröm volt, nem is szomorúság, nem volt emelkedett, se nem levert; egyáltalán nem tartozott a többi érzés és kedélyi megmozdulás birodalmába; a tiszta „itt és most“ maga, mély begyökerezettségben és magasba ívelő nyitottságban, mindent átváltoztató erejében: a boldogság. Az egész lét belülről vált áttetszővé, kitágult, mindent magába fogadott, rokonnak érezte magát a mindenséggel — de közben „önmaga“ maradt, nem oldódott föl, inkább még szilárdabbá vált. A véges lény befejezettnek, azaz tökéletesnek éh meg magát: ez a boldogság. Amit eközben megsejtünk, megértünk és átérzünk, az nem lehet elemző fejtegetés tárgya, mert teljesen magábanálló és nem vezethető vissza lényegesebbre. Maga a tény leírhatatlan, de megcáfolhatatlan is annak, aki üyen pillanatokat akár a saját életében átélt, akár egy szeretett ember sorsában észrevett. Ha boldogságunkról beszélni tudnánk, akkor magának a mennyországnak a nyelvét találtuk volna ki. De egyvalamit megkísérelhetünk, és ez lesz itt következő gondolati vállalkozásunk merész tárgya: megnevezhetjük és próbálhatjuk megérteni a boldogságot létrehozni képes alapfeltételeket. Nyolc üyen van: Először: a szegénység. A szegénységet kell a boldogság első alap- feltételéül megneveznünk, mert — amennyiben nem csupán anyagi nélkülözés, hanem egzisztenciális magatartás — az életnek egy alapvető döntése megy végbe benne: az ember lemond arról, hogy önmagát, lényegét, énjét azonosítsa azzal, ami „rendelkezésére áll“. „Én“ több vagyok mindannál, amim „van“. Az „egzisztencia mértéke“ nem az, amit elértünk. Ez a döntés magával hozza az „áttörést a szabadság felé“: Az ember nem hagyja, hogy bármi is szűk koriáfai közé zárhassa 83
