Szolgálat 19. (1973)

Muzslay István: Joseph Cardijn

elfogadta ezt a méltóságot: „Cardijn vagyok és semmi más . , . Bíboros? . . . Nem, nem, az nem lehet ..." Amikor a Szentatya személyes kérésére mégis elfogadta ezt a kinevezést, levelet írt a mozgalom összes munkásfiataljaihoz az egész világra: „Nem az én személyemről van szó! A Szentatya az egész világ munkásifjúságát és munkásságát akarta megbecsülni, amikor engem bíborossá tett.“ A munkásifjúság Thaiföl- dön megtartott világkongresszusán pedig így szólt: „Lássátok, itt áll előttetek a bíboros! De nem az szól hozzátok, hanem az egykori kis brüsszeli káplán, aki a tiétek mindörökre . . . “

1967-ben halt meg. Halála előtt egy hónappal harminckilenc fokos lázban mentővel akarja Disonba vitetni magát, hogy egy volt munkásfiút pappá szenteljen. A louvaini klinikán lázálmában beszédet tart a „Populorum Progressio“-ról. Utolsó levelét két héttel halála előtt a Szentatyának írja: „Utolsó leheletemig folytatom munkámat a munkásifjúság és az egész világ munkássága javára.“

Röviddel halála előtt még beszélgetést folytat a luxemburgi rádió egyik munkatársával:

— Bíboros úr, mi önnek a halál?

— Az élet folytatása az átmenet után.

— Mit fog csinálni az égben?

— Ugyanazt, amit eddig: a munkásfiatalokkal foglalkozom . . .

74