Szolgálat 19. (1973)
Sántha Máté: Franz Jägerstätter
A lelkiismeret magányos tanúja jól látta, hogy a hozzá hasonlók számára csak a szenvedés marad. De nem ez volt-e Krisztus sorsa is? Egyik legkedvesebb gondolata: az ártatlan Krisztus és Mária mennyit szenvedett, hát akkor hogyne mi? És tudja, hogy a történelem útja is ez: „Ha a mi szép Ausztriánkban mégegyszer odakerül a dolog, hogy Krisztus uralkodjék, akkor a nagy csütörtökre még a nagypénteknek is el kell következnie. Krisztusnak is előbb meg kellett halnia, hogy feltámadhasson halottaiból.“ És a szenvedő Jézus és Szűzanya iránti meleg áhítata természetesen érik be abba a nagy szándékba, amelyért búcsúlevele szerint életét ajánlotta: „Vegye az űr életemet engesztelő áldozatul nemcsak a magam, hanem a mások bűneiért is.“ „Ha másképpen jobb volna, bízom, hogy Isten tudtomra adná valamivel“ — írta feleségének az ennsi jelentkezéskor. Hogy miért éppen ő kapta meg azt a „kegyelmet“, az igazság melletti kitartásnak a kegyelmét, amelyet kora annyi egyházi és világi vezetőembere nem, az csak azoknak szerzett fejtörést, akik tárgyaltak vele. ő maga nem gondolkozott ezen, hanem egyszerűen elfogadta a kegyelmet — következményeivel együtt. Ez Franz Jägerstätter legmélyebb tanúsága. • 1 57
