Szolgálat 19. (1973)

Walter Nigg: Kopog az ajtónkon a szent

át —, hogy a lelkeket kegyelmével itassa.“ Ha már a szentekkel kapcsolatban erényről kell beszélnünk, akkor emlékezzünk arra, hogy a „virtus“ a latinban erőt is jelent (a magyar szó is az erővel függ össze), s ez az isteni erő képesítette őket arra, hogy életüket messze az átlagon fölül tudják alakítani. A szentek meg tudták csókolni a leprás beteg sebeit anélkül, hogy féltek volna a fertőzéstől, míg a mi esztétikai érzékünk a rémület halk sikolyában tör ki; nem tudjuk túltenni magunkat a higiénikus előírások megsértésén, sőt még az undor érzelmeiben való beteges kéjelgésről is zsémbelünk. De ez az ugyancsak komikus megbotránkozás a szentek állítólagos undorító cselekvésén semmit sem fog fel abból a hallatlan önlegyőzésből, amelyre éppen a mai kulturált ember távolról sem képes; megint csak az a nagy, ami mi nem vagyunk. A szentek felülmúlják önmagukat, ez bennük a merész, a szárnyaló; de ez teljes alázattal és magasabb parancsra megy végbe. Erényük mindig hősi erénnyé fokozódik, és messze maga mögött hagyja a kellően időzített polgáriasság szellemét. A szentek heroikus emberek, de ez keresztény heroizmus, amely az Istennel való közvetlen kapcsolatból fakad, és távol áll minden kérkedéstől. Ezek az emberek kihallották az evangéliumból a rendkívülire, az értelmen túlira való felszólítást, amelynek megvalósítása nélkül nincs valamit is érő keresztény élet. A szentek visszaajándékozták az Egyháznak a hősiesség szellemét; és a fegyelmezetlen, túlhabzó erejét megfékezni nem tudó ifjúság elé is újból értelmes célt tudnának állítani; olyat, amely tartalmat adna életének.

Az eleven ikon a korszerű életszentség megtestesítője. Az életszentség nincs hagyományos elképzelésekhez kötve. Igaz, végtelenül sokat köszönhetünk ebben a tekintetben a hagyománynak, és semmi körülmények között sem szakadunk el a nyugati kereszténység gazdag tradíciójától. Ez csak szellemi elszegényedésre, lelki megnyomorodásra vezetne. De nem szabad az életszentség egy túlságosan megszokott fogalmához sem ragaszkodnunk, mert ez megmerevedést jelentene. A mai szenteknek nem föltétien kelléke az a dicsfény, amelyet a korábbi művészek a fejük köré festettek. Az új előjelű szentet nem komoly méltóságáról ismerjük fel, sokkal rejtettebb, és egészen a hétköznapi életben él. A szent új típusát kutatjuk, a szentség új életformájáról szeretnénk beszélni: az evüági élet megszenteléséről. Az életszentség korábbi formájának minden valószínűség szerint, legalábbis egyidőre, háttérbe kell vonulnia; a mai életszentségben annyi az új, a meglepő, a szokatlan, hogy elfogadása nem egy derék templom járónak meglehetős fáradságába kerül. Róla tanúságot tenni egyelőre alig lehetséges, mert még csak most bontakoznak ki finom körvonalai. Égő lélekkel nézünk feléje, izzó, titkos vágyunk keresi a szent életet a szentségtől oly távoli világ közepén; azt, amely attól sem riad vissza, hogy a bűn és a gonosz12