Szolgálat 19. (1973)
Walter Nigg: Kopog az ajtónkon a szent
nem kevésbé. Vannak olyanok is a szentek között, akik átláboltak minden pocsolyán, — gondoljunk csak Ágoston fiatalságára, ők is gyakran voltak tetőtől talpig sárosak, de nem maradtak a csatornában, hanem feltápászkodtak, nekiindultak, olykor utolsó erejükkel, az örökkévaló felé; és végül is eljutottak minden mélység legyőzéséig, közben hirdették a felismert igazságot: minden kegyelem. Olyan emberek a szentek, akik kockáztattak valamit; gyakran nagyon is kényelmetlenek környezetük számára, mert az engedelmességet nem cserélték össze az alkalmazkodással. Pascal jegyezte fel magának élete legsúlyosabb konfliktusában ezeket a szavakat: „A szentek sohasem hallgattak“: keresztény lelkiismeretük mindig éber maradt és semmiféle kétesértékű kompromisszummal nem lehetett elhallgattatni őket. A szentek „az abszolútum vándorai“ és egy magasabb értékrend kalandorai; éppen realisztikus ábrázolásuk kényszerít erre a megállapításra. A szentek metafizikájából és a valóság realisztikus értékeléséből adódik az a szörnyű feszültség, amelyet a szentekkel való újfajta találkozásnak ki kell bírnia. Nem szabad ezt a feszültséget semlegesítenie a tudományos életrajz ideáljának, amely a kívülállás, a tárgyilagosság magatartására kötelez. Tisztelet, becsület a tudománynak, de a szentek esetében sokkal lényegesebb dologról van szó. Néhány újabb szentábrázolást olyan aprólékos gonddal írtak meg, hogy a szent tökéletesen belefulladt a tudományosságba, és példakép-volta egyáltalán nem tud érvényesülni többé. Pedig hát „a szentek tudománya“, amelyről Kempis Tamás beszél, és amely szerinte az alázat, alapvetően különbözik a főiskolák gőgjétől; azok más isteneknek hódolnak. Az égi és földi erosz különbsége sohasem tűnik ki olyan elvszerűen, mint a szentekben. Nem utánozza az élő ikonok újfajta szemlélete azoknak az újabb íróknak a stílusát sem, akik elképesztésre törekednek és hatásvadászatból a mai utca zsargonjában írnak; ezek nem a szentek Istennel való kapcsolatát, hanem belső meghasonlottságát emelik ki. Balgatag és méltatlan volna a bestseller-regényekkel kelni versenyre; ezen a téren az ízlés olyan gyorsan változik, mint az elegáns dámák hajviselete. A szent alakjával való találkozás teljesen más síkon játszódik le; izgató élmény az, mert az egész emberi létet, és nemcsak a kicsinyke értelmet érinti. Ha Fra Angelico, mielőtt az ecsethez nyúlt, összekulcsolta a kezét, akkor a szentek ábrázolásánál is ez a parancs. Rejtek- ben kell ennek megtörténnie, úgy, hogy senkise lássa, de elkerülhetetlen előfeltétel. Hogy végigkövessük egy emberi életben Isten nyomait, ahhoz látnoki érzék szükséges, és ez csak felülről kapott segítséggel sikerül. Semmi körülmények között nem mondhatunk le, nem szabad lemondanunk itt az igazság kemény beszédéről: az isteni realizmus, nem pedig a német idealizmus formálja a mi szentekről alkotott felfogásunkat; kényszerítő életközelség hatja át. Csak semmi szépítgetés, semmi 10
