Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - Békési István: A népmissziók

zükbe adott missziós emlékképröl újra meg újra fölidézhettek a hívek. A mise végén a kegytárgyak megáldása, majd az ünnepélyes végszó, keresztségi fogadalmunk megújítása, pápai áldás és a missziós atyák áldása a kereszttel, pápai himnusz és Te Deum . . . Túl sok? Csak a nép lelkét igazán nem ismerő emberek mondják. Közösségi élmény ez, a lélek ünneplő percei és órái; nem hogy sokallanák, ellenkezőleg: igénylik az emberek az ünnepi alkalmakat, amelyekben az egész ember benne van: szeme és füle, szíve és közösségvágya is, nemcsak esze és akarata.

Gyóntatás: A legfárasztóbb munka misszió idején a gyóntatószékben töltött hosszú órák. De a legfontosabb és leggyümölcsözőbb is. Sok lelkiismereti kétely megoldása, sok lelki béke és megkönnyebbülés, vigasz szokta kísérni. Persze a különböző missziós atyák ereje is más-más ponton van. Van, akit nagyon szívesen hallgatnak szószéken, van, akit mint gyóntatót becsülnek nagyon. Vendég-gyóntatóként általában szomszéd papok is belesegítenek a missziós munkába. Mindenki megkeresheti azt, akihez legtöbb bizalma van, és nagy tömegek esetén nagy távolságról jött hívek hamarabb sorra kerülhetnek így. Nagyon szépen meg volt ez szervezve mindig „kalákában“ Erdélyben és a Bácskában is: az évi búcsús gyóntatás módjára összejöttek és segítettek a papok a missziónál is.

Előfordulnak naív, kedves esetek is, mint fiatal missziós korában történt valakivel. Már a kocsin ültek, beburkolózva pokrócba, bundába, mikor odatopogott egy öreg néni: ne haragudjanak, de még ő gyónni szeretne. Mégpedig a fiatal kis atyánál. Talán meg is hatódott a kezdő, kisegítő kisatya, hogy a néni bizalma benne van. Leszállt a kocsiról, bement, a többiek addig vártak. „No hála a jó Istennek — köszönt el utána az anyóka —, most már mind a három szentatyánál meggyóntam ..."

Betegek látogatása: Hogy a népmisszió az egész közösség lelki ünnepe, szépen kifejeződött a betegek meglátogatásában, áldoztatásában és megáldásában. A családok, rokonok, szomszédok bejelentették, hol van beteg. Ahol nem súlyos, mozogni tudó betegek laktak egymás közelében, összegyűltek egy helyre. A missziós atyák nekiindultak (régen kocsival, ma autóval — ha van) és napokon át ez volt a délelőtti missziós teendő. De nagyon megéri az időt és a fáradságot is. Nemcsak az öregek, betegek egyéni vigasztalása nagy szó. Legjobb imádkozó, vezeklő, kegyelemszerző munkatársai ők a missziósoknak. A látogatás is újra felhívás a ház, a környék lakói számára. A betegek is elmondják látogatóiknak a hírt. Csak a kicsiny gyermekek megáldása — a megnyitó vasárnap, lehetőleg kora délután — volt hasonlítható ebben a tekintetben hozzá. Szánjunk minél több időt a betegekre. A gyónás és áldozás mellett közös imádkozás, egy kis beszélgetés, a missziós képek kiosztása (legtöbb beteg örömmel mutatja majd az elmúlt missziók emlékképét, szégyenlősen vallva be, hogy ő mennyit imádkozik a misszióért): mindez élménnyé teszi számukra a missziósok látogatását, a munkának pedig kegyelmi hátvédet ad.

Mélyszántás — vagy futó zápor?

Az a fajta népmisszió, ahogy mi otthon, és átlagban Középeurópában ismertük és műveltük, az alapvető, lényeges, az örök igazságok föleleveníté- sére, elmélyítésére szolgáló „sűrített tanfolyam“ volt. (Pressure course — mondanák angolul.) Máshonnan jött papok, főleg szerzetesek, akiknél mindig akadt minden rendben egy-két éppen erre termett, felkészült ember, iparkodtak a keresztény követelményeket, a keresztény életeszményt olyan formában előadni, hogy az lekösse az emberek figyelmét, vonzó, vagy megdöbbentő példákban ott maradjon emlékezetükben, és így életet formáló cselekedet forrásává legyen a hallott, kifejtett igazság.

Tömeglélektanról, tömegek kezelésének és vezetésének tudományáról nem sok régi missziós végzett elméleti stúdiumokat. De ami abban örök és min26