Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Időszerűek-e a lelkigyakorlatok?
időben gondolhatok el. Azért az embernek, mint testbe-valósult szellemnek a teológiája megköveteli, hogy még az Istennel kötött szövetség is a történetiségben folyjék le, azaz az idő vonalán mérhető legyen. A kegyelemben való növekedésünk történeti voltát, testi valóságunkat vesszük komolyan, amikor meghatározott időt szabunk ki imádságunknak is. Az ima, mint az Isten igéjének szerető elfogadása, nagyon különbözik az indus vagy a neoplatonikus elmélkedéstől, mert a jelenlevő, élő, személyes Isten felé van sarkítva, aki (a Szentírásnak a kegyelem fényében olvasott betűje által) beszél hozzánk, mi pedig „megszólítjuk“ a feleletünkkel. Mi persze hozzászoktunk ahhoz, hogy csak olyan emberrel beszélgetünk, akinek a jelenlétét megtapasztaljuk. Ezért abban a veszélyben forgunk, hogy imánk elvont tűnődéssé, vagy akarat-tornává válik, amelyben esetleg Istenről van szó (harmadik személyben), de nem Istenhez irányul (második személyben). A Lelkigyakorlatok arra emlékeztetnek, hogy Krisztus ma is és mindörökre ugyanaz, aki „tegnap“, földi életében volt (vö. Zsid 13,8) és szemlélődésünket az Atyával való beszélgetés felé irányítják: ezzel az igazi személyes imádság magasiskolái. A keresztény imádság értelme nem az, hogy elmondjunk valamit az Istennek („tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, mielőtt kérnétek“ Mt 6,8), hanem hogy a beszéd által magunkat alakítjuk, magunk válunk hálaadóvá, bűnvallóvá, szükséglet-elismerővé, bizakodóvá, azaz beleéljük magunkat abba a szerepbe, amit Isten nekünk szán, és amiben önmagát is üdvözítő Istennek mutatja. Éppen azért a mi imádságunk nem leíró, hanem teremtő szó, amit csak a Szentlélek tud bennünk kimondani. Hiszen mikor egész szívvel kiáltjuk: „Atya!“, akkor fiúvá tesszük magunkat, és mikor őszintén Úrnak szólítjuk Krisztust, csodálatos módon mi magunk változunk az Isten szolgájává (vö. Róm 8,15; Gál 4,6; 1Kor 12,3). De milyen könnyen válik az „Atya!“ és az „Uram-Uram!“ szívig nem érő, csupán csak ajkon-hangzó szóbeszéddé! (Mai 1,6; Mt 7,21) A lelkigyakorlatok, a maguk lelkiismeretvizsgálatra és kézzelfogható gyakorlati jófeltételekre irányuló céltudatos törekvésével, segítenek, hogy mikor imádkozunk, egész élő és fájó valóságunkat vessük a szavunkba. Az istenszolgálat és az istenfiúság magatartása a Krisztus Urunk királyi szolgaságában és fiúságában való részvétel által válik lehetővé. A keresztény élet megújhodása éppen ezért mindig az evangéliumhoz való visszatérést tételezi fel: a világegyház, a részleges egyházi közösségek, az egyes személyek annyiban találnak kapcsolatot az Atyával, amennyiben „felfedezik“ az evangéliumi Jézust, mint élő megváltót (vö. Ef 2,18; Jn 14,9). Korunkban — sajátos módon éppen a szentírástudomány felbecsülhetetlen fejlődése idején — sok hivő nehezebben éli meg a történelmi Krisztussal való találkozást, mint valaha, talán mert nem egy idealizált Krisztus-kép eltérőnek bizonyult a valóság Názáreti Jézusától. Nagyon sok intenzív lelki életet élő keresztény éppen a lelkigyakorlatokban tanulta meg, hogy élheti meg a feltámadás fényében mint élő valóságot az 1973 évvel ezelőtt vándorló, tanító és szen10
