Szolgálat 17. (1973)

Könyvszemle - Basset: Let’s start praying again (N.K.)

plébániáján, a kápolna közelében, a tenger, a sirályok, a csöndes halászok társaságában — imádkozik és ír.

Nemrég megjelent műve nagy feltűnést keltett és megérdemelt sikert aratott az angolszász nyelvterületen. Úgy érzem, gyakorlatias és mély mondanivalóját derűvel átszövő könyve a magyar lelkiséghez is közelebb áll, mint az alapos és mély, de gyakran nehézkes német, vagy a túlcizellált francia hasonló munkák némelyike.

Basset gyakorlatias abban az értelemben, hogy visszatér az imaélet ősi és nem csak keresztény formáihoz; bírálja a csupán elméleti szőrszálhasogatást és hangoztatja: a teória gyakorlat nélkül terméketlen. Gyakorlatias, de nem recepteket ajánl, hanem saját megfigyeléseit és tapasztalatait összegezi. Az imát a zenéhez hasonlítja, amelyet kották olvasásából megsejteni sem lehet. Hallani, és — az ima esetében — „játszani“ kell a partitúrából. Bevezetőben néhány alapvető elméleti munkát ismertetve arra a következtetésre jut, hogy az ima a teljes ember, az értelmes és érző ember felemelkedése az Istenhez. A kérdés: hogyan érhetjük el ezt? Hogyan pillanthatjuk meg egész személyiségünkkel az elfátyolozott istenarcot? Basset ezután a mai divatokat elemzi. Lényegük: az 50-80 évvel ezelőtti formális, sokszor merev szabályokhoz kötött imarendet valamiféle spontaneitás váltja fel, felkapottak a közösségi akciók és egyre kevesebb a csöndes, magányos imádkozó. Általános, de egyoldalú vélemény szerint ilyesmire nincs is szükség, hiszen a világba, a napi munkába való bekapcsolódás már eo ipso imádság is. Ez az irányzat persze nagyon is érthető, tekintettel a modern élet feszültségeire és általános hajszoltságára. Püspökök és papok is olyany- nyira el vannak foglalva manapság az Isten országának ügyeivel, hogy alig van idejük társalogni Azzal, akiért dolgoznak. Az imádkozást sokszor kötelességnek tartjuk csak, mintha — a lélegzés kötelesség, s nem éltető tevékenység volna.

Basset szerint a mostanában könyvtárakat megtöltő publikációk a szellemi és lelki élet válságáról nem fedik a valóságot. A válság mindig velünk volt és lesz. Ma a történelmi egyházak befolyásának némi csökkenéséről, nem pedig az egészséges lelkiség iránti igény kiszáradásáról van szó. Az egyház is azért és ott veszít tért, ahol az imaéletet másféle — elsősorban nem az ő terrénumán indokolt — aktivitással igyekszik pótolni. Kitérő azonban következmények nélkül nincsen. A modern ember — a fiatalok is — ezért fordulnak gyakran az okkultizmus és a keleti vallások felé.

Bemard Basset ezután a Mester tanításához vezeti vissza az olvasót. Jézus is nehéz, hányatott külső körülmények között működött. Tömegeket kellett kielégítenie, alig volt egy szabad, zavartalan pillanata. Nem élt remeteségben és megtartotta a zsidó vallási közösség liturgikus szabályait is. Jézus mégis imádkozott és megtanította apostolait is, hogyan kell kapcsolatba lépni Istennel. Vonuljanak vissza a négy fal közé, maradjanak egyedül. Nem mintha ettől jobbak lennénk, hanem — őszintébbek. Szobába zárva, egyedül nem igen alakoskodik az ember. Azt is tanítja, hogy amikor imádkozunk, ne használjunk sok szót, „mint a pogányok“, hanem hagyjuk, hogy a csöndben és a magányban az Isten szóljon hozzánk. Ez nem zárja ki, hogy ne használjuk az Úr imáját vagy bármiféle más imaszöveget, de a lelkiélet mestereinek példáját követve „ízlelgetve“ beszéljünk és adjunk lehetőséget az Istennek, hogy megállítson, vagy válaszoljon nekünk.

Minden emberi tevékenységre elő kell készülnünk. Az imához való felkészülésről tárgyalva Basset bőven merít Déchanet bencés apát gyakorlatából. Ez a francia szerzetes évtizedes elméleti és gyakorlati munka eredményeképpen fölfedezte, hogy a keresztény egyház nagy szentjeinek és a távolkeleti vallások kiemelkedő alakjainak imaélete mennyire azonos jegyeket mutat. Elsősorban a felkészülés tekintetében. A lelki és testi tisztaság, a szent közömbösség, az adott társadalmi helyzetnek megfelelő életmód önmagában is a cél felé vezető vágányra helyezi az embert. Az indiai jóga-gyakorlatok testi síkon könnyítik meg a lélek felemelkedését. Basset erről — saját tapasztalatai alapján is — részletesen és olyan megnyeVő stílusban ír, hogy nehéz nem alkalmazni nyomban, amit indítványoz. Mert előírni nem ír elő semmit. Tudja, hogy „a Lélek ott (és úgy) fú, ahol és ahogy akarja".

90