Szolgálat 17. (1973)

Könyvszemle - Ravier: La Mystique et les mystiques (Szabó F.)

kézikönyv a vallások történetéről („Christus“, 1912), H. Bremond kötetei a francia vallásos érzés történetéről; J. Baruzi, L. de Grandmaison, Blondel, Maréchal, Maritain, Paliard, J de Guibert, stb. írásai . . . Ezenkívül a lelkiségi folyóiratok: La Vie Spirituelle (domonkosok), Revue d’Ascétique et Mystique (jezsuiták), Études carmélitai- nes ... P. de Lubac aztán felveti a „vallások párbeszéde" témáját, amelyet Cuttat az utolsó nagy monográfiában alaposabban elemez. „A misztikára való törekvés — írja de Lubac — mintegy az emberi természetből folyik, minthogy az ember Istennel való egységre van hivatva, — ezért lett.“ Ezt a katolikus kinyilatkoztatás alapján állítja. Az ember „Isten képmása“, tanítja a Biblia. Sz. Tamás kifejti (STh III,9,2 ad 3): Isten azért alkotta e képmást, hogy hasonló legyen Hozzá, és ez a hasonlóság Isten színe- látásában lesz teljes. A megváltó Megtestesülés célja is az, hogy Krisztus, a tökéletes Képmás révén Istenhez hasonuljunk, részesedve az Ö életében. „Másszóval — magyarázza P. de Lubac — természetünkben kell lennie egy bizonyos képességnek arra, hogy befogadja azt a misztériumot, amelyet Isten Jézus Krisztusban adott és kinyilatkoztatott; ezt a képességet még egy bizonyos vágy is kíséri“ (Isten látásának természetes vágya) (23.o.). Ez a tétel lehet a vallásokkal folytatandó párbeszéd kiindulópontja. A katolikus tanítás szerint tehát szoros kapcsolat van a Krisztus-misztérium és a misztika között. A keresztény lélek kapja az Istennel való egyesülést (kegyelmi adomány). Általában a hivő lelki életét a hit misztériumai irányítják. A keresztény misztikus tapasztalata nem önmaga (Sói), hanem a hit (Fői) elmélyítése. És a keresztény lelkiélete általában a Krisztus-misztériumhoz való viszony szerint ítélhető meg: lényegében nem más, mint a hit, a remény és a szeretet elmélyülése.

P. Ravier, a kötet szerkesztője, egy hosszú tanulmányban („Emberi élet és isteni élet a keresztény misztikában“ 41-153) összefoglalja a „klasszikus“ tanítást a krisztusi életről. Mindenekelőtt a Szentírásra támaszkodva adja elő a keresztény aszketika és misztika főbb tételeit. Isten örök üdvözítő terve az volt, hogy fiai legyünk Fiában, Jézus Krisztusban. Krisztus isteni életet ad mindannak, aki hisz Őbenne. A hivő részesedik — a Lélek által — Krisztus halálában és feltámadásában. (Szent Pál ezt a sorsközösséget és részesedést a „szün“ — „vele“, „együtt“ — előképzővel fejezi ki: 2Tim 2,11-12; Kol 2,12; Róm 8,17, stb.). P. Ravier hosszan ír a lelki küzdelemről (combat spirituel); ez tulajdonképpen az „aszkézis", amely az isteni életet közvetítő szentségek vételében és a tevékeny szeretetben teljesedik be. Ezután felvázolja a keresztény élet különböző formáit, kifejezéseit. Mindenekelőtt a hit, remény és a szeretet gyakorlása; sérelmek megbocsátása; a szenvedés elviselése; a keresztény tisztaság; a halál keresztény érzéke; különleges hivatások: vértanúság, szüzesség, engedelmesség, szemlélődés és apostoli élet. Végül a harmadik rész hosszabban foglalkozik a keresztény életre, a Krisztus követésére való nevelés kérdéseivel.

A kötet terjedelemben és jelentőségben is legkiemelkedőbb monográfiája az utolsó. Cuttat erre a kérdésre válaszol: „Képes-e integrálni a keresztény tapasztalat a keleti lelkiséget?“ (825-1095: külön könyvnek is beillő tanulmány!) Ez a kérdés különös élességgel vetődik fel „planetizálódó“ földünkön, tehát ebben a korban, amikor a világ egységesül és a civilizációk kikerülhetetlenül konfrontálódnak. Ázsia népei (főleg Kína és Japán) a közeljövő alakulására döntő befolyással lesznek. Az Egyház ma új fényben látja missziós küldetését; az ateizmus és a szekularizálódás Ázsia nagy vallásai számára is problémát jelentenek: hogyan őrizzék meg százados lelki kincseiket a technikai civilizázióból eredő materialista életfelfogás közepette? Melyek tehát azok a pozitív értékek, amelyeket a kereszténység integrálhat a keleti vallások „misztikájából"? Cuttat a husserli fenomenológia módszerét követve előbb leírja ezeket a vallási értékeket (a jóga lelkiségét veszi prototípusnak), zárójelbe téve az értékítéletet. Miután ezt megtette és rámutatott a jóga és a keresztény lelkiség közötti eltérésekre, „kinyitja“ a zárójelet és a dialógus szellemében a konvergenciákra mutat rá; ebben a második részben (75 oldalas „szinoptikus táblázat“ segítségével!) kifejti azt, miként képes a kereszténység (transzcendenciájánál és egyetemességénél fogva) integrálni, „magába felvenni“ (assomption chrétienne) a jóga-lelkiség értékeit.

88